A csikó

Írta: Chromicsek András – Drebil

2763. A GF124 rendszer harmadik bolygója körül keringő holdon:

A település UEE mértékkel mérve jelentéktelen volt. Az egész rendszer az volt, még nevet sem kapott, csak mindössze egy jegyzék azonosítót.
Jorge Termil vizsgáló ügynök azon a ponton állt, ahonnan az egész kócerájt beláthatta. Hallotta, hogy még valaki felmászik a hangár tetőre, de mivel tudta ki lesz az, nem fordult hátra. Thomas Chapell hadnagy érkezett a tetőre,egy fiatal és ambiciózus rendfenntartó tiszt, aki most vezetett először megerősített kommandós egységet. Az ügyvivőség ezt a bevetést szánta vizsgának a hadnagy számára. Jorge elégedett volt azzal, amit eddig látott. Chapell hadnagy határozott volt és jól bánt az embereivel, és most jött a vizsga utolsó pontja: a jelentés és az értékelés. A település már csendes volt az utcákon, csak Jorge kutató és takarító brigádja végezte az utolsó simításokat. A kommandósok a városka körül állva biztosították a terepet, minden eshetőségre készen. „Ahogy a kézikönyvekben le van írva, nagyszerű. Akkor zárjuk le a dolgot és mehetünk végre haza,” gondolta Jorge.
– Hadnagy, jelenthet – szólt hátra a válla felett.
– Uram, veszteségünk nincs, két könnyebb sérülttel megúsztuk és a műveleti terület „tiszta” – mondta Thomas előírásnak megfelelően.
Parancsnoki sisakját a hóna alá fogta, fekete szürke páncélján szinte vidám színfoltnak tűnt az ügyvivőség piszkos fehér emblémája.
– Van még valami hadnagy? – kérdezte rutinszerűen Jorge. A válasz késett, a hezitálás a háta mögött szinte tapintható volt. Szembe fordult az ifjú tiszttel.
– Nos? Van még hozzáfűzni valója? – kérdezte jóindulatúan.
A hadnagy elhatározásra jutott.
– Termil ügynök, nekem itt valami bűzlik. – bökte ki végül.
Jorge tudta, hogy nem a takarító osztag által gerjesztett kémiai égés orrfacsaró bűzére gondol a hadnagy.
– Mondja hadnagy, itt most ketten vagyunk, nyugodtan beszélhet.
Thomas nem volt hülye, de valami berzenkedett benne az egész akció ellen, amit nem tudott kezelni.
– Uram mit keresünk mi itt?
– Felszámoltunk egy kalóztelepet, egy veszélyes kalóztelepet – mondta határozottan Jorge.
– Termil ügynök, szerintem vagy a felderítést néztük el vagy a navigációt – fakadt ki a fiatal tiszt.
Jorge értékelte, hogy nem csak másokra próbálja kenni a dolgot.
– Biztosíthatom hadnagy, hogy jó helyen vagyunk és megfelelően felderítettük a helyszínt. Az ügyvivőség nem szokott hibázni. – mondta kissé szigorúbban Jorge.
A kommandós parancsnok vívódott, nem bírt tovább egy helyben állni, ezért ellépett Jorge mellett és letámaszkodott a tető korlátjára.
– Uram látja ott azt a lépcsőzetes komplexumot? A felderítés fegyverraktárként azonosította, de az egy iskola volt. Az a másik, háromemeletes épület droglaborként szerepelt, de mi kórházat találtunk benne. Itt valamit nagyon elszúrtunk uram. És az ellenállás… csak könnyű fegyvereik voltak, de foggal-körömmel próbálták védeni magukat, nem úgy, mint egy kalóz bázison.
– Hadnagy jól figyeljen rám! Ezek az emberek bizonyítottan kalózkodtak.
– A legnagyobb tisztelettel uram, a rabszolga kereskedőket sem irtottuk ki a Regulus III-on, pedig azok megérdemelték volna. Most stázisban töltik a harminc évüket, de élnek. Vajon ezek a nyomorultak mit követtek el?
– Thomas maga is látta, hogy nem akarták megadni magukat – mondta Jorge.
– Ugyan uram, az is feltűnt, hogy a konvojból hiányzik a zárka hajó – a hadnagy lehorgasztotta a fejét és lassan csóválta.
– Fiam! Ezek az emberek veszélyesek voltak, higgye el – mondta szinte jóindulattal a hangjában Jorge.
– Kire? Mire? Három emberemmel elintéztük volna őket, maximum egy órával tovább tartott volna – a fiatal tiszt hangjában undor bujkált.
– Jól figyeljen rám hadnagy, mert nem fogom még egyszer elmagyarázni és ez az egy esélye van, hogy megértse a történteket.
Thomas megfordult, leguggolt, hátát a korlátnak támasztotta, fegyverét a térdére fektette, majd zavartan nézett felettesére.
– Azt kérdezi kire, mire voltak veszélyesek ezek az emberek? A válasz nagyon egyszerű: magára, rám, a családomra, a maga rokonaira, mindenkire, aki része a birodalom gépezetének és így magára a birodalomra is fenyegetést jelentettek. Látom, hogy nem érti, elmagyarázom. Kaptunk egy parancsot, hogy derítsük fel és számoljuk föl ezt a telepet. Ideküldtünk egy kémszondát és megkaptuk a háttér információkat. Egy katonailag jelentéktelen tábor a világ végén. Tudja miből állt a kalóztevékenységük? Elárulom, orvosi felszereléseket és kommunikációs torpedókat loptak, személyi sérülést nem okoztak akcióik közben. Nem nevezném őket bűnözőknek, ezért voltak igazán veszélyesek. Egy kalóz az bűnöző, öl, fosztogat, erőszakol és rabol. Minden tisztességes birodalmi polgár elítéli, és a bűnhődését kívánja. De mit kezdjünk egy olyan anyával, aki azért vesz el orvosi felszereléseket, mert meg akarja gyógyítani a beteg gyerekét? Mit kezdjünk egy olyan emberrel, akinek az a bűne, hogy néhány eltulajdonított üzenet-torpedóval olyan üzeneteket küldözget a bányász telepeken sínylődő társainak, hogy van esélyük a birodalom határain szerényen, de szabadon, önrendelkezéssel éldegélni és dolgozni? Egy egyszerű, jóindulatú birodalmi polgár elgondolkozna, és azt mondaná ezek bocsánatos bűnök, hiszen kinek ártottak? Mi azért vagyunk, hogy megbüntessük a kalózokat, és hogy ezekről az erkölcsi határmezsgyén egyensúlyozó bűnösökről szóló hírek ne zavarják meg a polgárok birodalom iránti elkötelezettségét. Fiam, tudom, mit gondol most, lehet én is azt gondolom, de családom van, akikért felelősséggel tartozom, ezért nem mondom ki soha! Ha normális életet akar a gyönyörű feleségének és a születendő gyermekeiknek, akkor maga is a birodalom szolgálatára tett esküjét tartja szem előtt. Az erkölcsi dilemmákat meghagyja azoknak, akiknek nincs vesztenivalójuk.
Jorge leguggolt a hadnaggyal szemben és az arcát fürkészte.
– Azért kellett meghalniuk, mert szabadon akartak élni? – kérdezte rekedten a fiatal tiszt.
– Nem! Végső soron azért kellett meghalniuk, mert másokat is erre biztattak és a bányászati tröszt tulajdonosai ezt nem tűrhették. Két lázadást is el kellett fojtaniuk, ami majdnem egy egész napos kiesést jelentett a termelésben – tette hozzá cinikus felhanggal Jorge.
– Thomas, gondolja végig, mit akar. Vagy elfogadja, hogy a rend védelmének érdekében néha be kell piszkolnia a kezét, cserében polgár lesz és jólétet biztosít a családjának. A másik lehetőség, hogy leszerel, civil lesz, elmegy egy bányába vagy lőszerüzembe robotolni és a gyerekének esélye sem lesz a normális életre.
Jorge felállt, elővett egy szivart, nagy gonddal, szinte ceremóniaszerűen rágyújtott. A kollégáival ezeket a feladatokat hívták „csikó küldetésnek”. Az ilyen telepek felszámolását mindig fenntartották a fiatal, házas, jó eszű tiszteknek. Ahogy mentora neki mondta annak idején: „a Földön a hátas lovakat csikó korukban kellett betörni, meg kellett tanulniuk, hogy hol a helyük és hogy engedelmesen szolgálják a gazdájukat.” Most Thomas Chapell hadnagyon volt a sor. Jorge önként jelentkezett a betörésére. Az ő rangjával már nem kellett terepre járnia, de tetszett neki ez a fiú, kicsit önmagát látta benne. Tudta, hogy most hagynia kell ülepedni az információkat. A feltétlen engedelmesség magvait már elvetették benne a kiképzése során, és a „csikó” küldetéseknek csak egy százaléka végződött kedvezőtlenül. Jorge biztos volt a sikerében, jó volt abban, amit csinált. Szippantott még egy nagyot a fűszeres, langyos füstből, ami elfedte a telep maradványait beborító halál szagát. Visszasétált Thomashoz, látta, hogy a fiúból férfi lett. Majdnem elmosolyodott elégedettségében, de profi volt és nem rezdültek az arcizmai.
– Nos, hadnagy, döntött? – kérdezte biztatóan.
– Lassan indulnunk kéne, már hiányzik az otthon kényelme – tette hozzá.
Thomas fölállt, végigmérte a szivarozó, vizsgáló ügynököt, szemében megvetés villant.
– Jacklin nem akarna ilyen áron jól élni, én pedig nem vagyok hajlandó ebben részt venni. A lemondásomat megkapja amint visszaértünk.
A hadnagy megindult a lejárat felé. Jorge szájában megkeseredett a nikotin, hát ilyen íze volt a váratlan csalódásnak.
– Hadnagy, attól tartok erre nem kerülhet sor.
Jorge lenyomott egy előre beprogramozott gombot a mobiGlas-án. A mesterlövész vette a jelet és tüzelt.
Thomast félúton érte a fejlövés. Összerogyó testében a feltétlen reflexek még pár pillanatig működtették a szívét, sebéből lanyhuló pulzálással tört elő a vére. Jorge visszafordult a telep felé. „ A hülye barom, mit képzelt ez magáról? Valami erkölcsi nagyságnak gondolta magát? Semmivel nem volt jobb nálunk, csak bolondabb!” Keserű szivarját lehajította az utcára. Még érzékelte a villanást, az akna Thomas életjeleire volt hangolva. Jorge széttépett teste beborította a hangár tetőt, vére tényleg nem volt más színű, mint a fiatal hadnagyé…

A jelentések és a hírek arról szóltak, hogy az elvetemült kalózok orvlövészei végeztek velük, de az elkövetőket menekülés közben lelőtték. Az özvegyek megkapták a birodalom gondoskodását és egy szép kitüntetést.
Pár évvel később újabb menekültek találtak otthonra a holdon. Ők nem akarták megváltani a világot, ezért jó ideig békében éltek és nem kellett akkora árat fizetniük a szabadságért, mint elődeiknek. Jacklin Chapell és fia, Thomas Chapell Jr. később költöztek oda, amikor a birodalom visszavonta támogatását tőlük és a megcsömörlött mesterlövész elmondta nekik, hogy is halt meg Thomas.

 

Vége.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.