A Stan­ton rend­szer leg­bel­ső óri­ás­boly­gó­ja si­va­ta­gos volt a ter­ra­for­má­lás előtt. Év­mil­li­ár­do­kon át csak ho­mok­vi­ha­rok for­mál­ták a rozs­da­vö­rös szik­lá­kat. Nem váj­tak med­ret ma­guk­nak fo­lyók, és nem szán­tot­ták fel a vi­dé­ket gleccse­rek. A Bi­ro­dal­mi Ter­ra­for­má­ló Mű­vek űr­ha­jói száz­há­rom üs­tö­kös pá­lyá­ját vál­toz­tat­ták meg, hogy a boly­gó­ba csa­pód­ja­nak. Mi­kor az üs­tö­kö­sök je­ge alá­hul­lott, a ro­bo­gó ár­vi­zek ri­adt mé­nes­ként ke­res­tek utat ma­guk­nak. A mély me­den­cé­ket há­rom rö­vid hét alatt ten­ge­rek töl­töt­ték meg, és a höm­pöly­gő ára­dat las­san el­csen­de­se­dett. A boly­gó nem szom­ja­zott töb­bé.

De a leg­na­gyobb üs­tö­kös túl la­po­san ér­ke­zett és el­égett a lég­kör­ben. A tíz­mil­lió köb­ki­lo­mé­ter víz vas­tag fel­hő­bu­rok­ba von­ta a boly­gót. Az­óta nem ér­te nap­fény a fel­színt. Ha­vaz­ni kez­dett, és az if­jú ten­ge­rek be­fagy­tak.

A Stan­ton rend­szer négy ha­tal­mas boly­gó­ját el­ár­ve­rez­ték a ter­ra­for­má­lás után. Négy csil­lag­kö­zi óri­ás­vál­la­lat bir­to­ká­ba ke­rül­tek. A hi­bás ter­ra­for­má­lás mi­att a leg­bel­ső boly­gó ked­vez­mé­nyes áron kelt el. A Mic­ro­Tech di­gi­tá­lis tech­no­ló­gi­ai cég vet­te meg. A Mic­ro­Tech nem a nyers­anya­gok mi­att vet­te meg a boly­gót. A hó­vi­ha­rok mi­att nem volt gaz­da­sá­gos ki­ter­mel­ni őket. Nem is a föld­te­rü­let ér­de­kel­te. Csak egy vá­rost hoz­tak lét­re a boly­gó egyen­lí­tő­jén. A Mic­ro­Te­chet a má­sik há­rom óri­ás­vál­la­lat kö­zel­sé­ge von­zot­ta a rend­szer­be.

 

A Mic­ro­Tech lát­ta el di­gi­tá­lis tech­no­ló­gi­ai esz­kö­zök­kel a má­sik há­rom boly­gót el­fog­la­ló cé­ge­ket. A Hurs­ton Dy­na­mics fegy­ver­gyár­tó kon­szern egy boly­gó­mé­re­tű ipar­te­le­pet ho­zott lét­re a má­so­dik boly­gón. A fegy­ver­gyár­tó­kat az von­zot­ta a rend­szer­be, hogy itt nem kel­lett kör­nye­zet­vé­dők­kel és mun­ka­jog­gal baj­lód­ni­uk. Fel­hők és ha­va­zás he­lyett a Hurs­ton idő­já­rá­sát szmog és sa­vas eső jel­le­mez­te. A har­ma­dik boly­gón az Arc­Corp ren­dez­te be gyá­ra­it. A hi­he­tet­len mé­re­tű épü­le­tek be­von­ták a boly­gó tel­jes fel­szí­nét, és a fel­szín alatt is be­lát­ha­tat­lan csar­no­ko­kat váj­tak ki. A fú­zi­ós meg­haj­tók épí­té­se ki­emel­ke­dő­en sok te­ret, szak­tu­dást és di­gi­tá­lis tech­ni­kát igé­nyelt. A ne­gye­dik boly­gón a Crusa­der In­dust­ri­es te­her­ha­jói ké­szül­tek. A szin­te gáz­óri­ás mé­re­tű boly­gó egye­di adott­sá­gai le­he­tő­vé tet­ték, hogy a ha­tal­mas űr­ha­jó­kat gaz­da­sá­go­san, a lég­kör­ben le­be­gő plat­form­vá­ro­sok­ban sze­rel­jék össze.

A Mic­ro­Tech te­hát gyár­tó­so­ro­kat prog­ra­mo­zott és ipa­ri ro­bo­to­kat fej­lesz­tett. Szá­mí­tá­si ka­pa­ci­tást biz­to­sí­tott lé­zer­fegy­ve­rek és fú­zi­ós meg­haj­tók mo­del­le­zé­sé­hez. A Crusa­der te­her­ha­jók fe­dél­ze­ti szá­mí­tó­gé­pe­it is ők szál­lí­tot­ták. A má­sik há­rom boly­gón még épül­tek a kon­ti­nens­nyi gyá­rak, mi­kor a Mic­ro­Tech be­fek­te­té­se már meg­té­rült.

A Mic­ro­Tech egy szép kis­vá­rost épí­tett al­kal­ma­zot­ta­i­nak a hu­szon­he­te­dik szá­zad jel­leg­ze­tes stí­lu­sá­ban. A vá­ros fű­tött ut­cái egy szí­nes kő­vel bur­kolt té­ren fu­tot­tak össze. A mo­za­ik egy klasz­szi­kus áram­kört áb­rá­zolt, amit pon­to­san fél­be vá­gott a boly­gó egyen­lí­tő­je. A vá­ros dé­li ol­da­lán, a dé­li fél­te­kén lak­tak jel­lem­ző­en a fi­a­tal al­kal­ma­zot­tak, és itt nyíl­tak egy­más után a szó­ra­ko­zó­he­lyek. Az észa­ki fél­te­ke ker­tes­há­za­i­ba a cég fel­ső­ve­ze­tő­i, idő­sebb al­kal­ma­zot­tai és csa­láda­ik köl­töz­tek. Az el­ső épít­ke­zé­si hul­lám után is meg­tar­tot­ta a vá­ros a két fél­te­ke ket­tős­sé­gét.

Mi­kor be­fe­je­ző­dött a csip­gyá­rak és adat­köz­pon­tok épí­té­se, a be­áram­ló új mun­ka­erő in­kább a dé­li ol­dal fel­hő­kar­co­ló­i­ban te­le­pe­dett le. A Mic­ro­Tech plat­form­já­ra épí­tő ki­sebb cé­gek is szí­ve­sen köl­töz­tek a boly­gó­ra. Te­he­tős ve­ze­tő­ik az észa­ki ol­dal lej­tő­in épí­tet­tek ma­guk­nak há­za­kat. Ezek rit­kán kö­vet­ték a hu­szon­he­te­dik szá­za­di stí­lust. A kis völ­gyek­kel szab­dalt táj domb­te­tő­in meg­je­len­tek a leg­mo­der­nebb gör­bék, de az em­be­ri­ség ko­rai tör­té­ne­té­nek stí­lu­sai is vissza­kö­szön­tek.

Az egyik dom­bon egy kö­zép­ko­ri észak-e­u­ró­pai fa­temp­lom má­so­la­ta állt. A boly­gó­ra te­le­pí­tett fe­nyők fá­já­ból épí­tet­ték az erő­tel­jes, kú­pos tor­nyo­kat. A temp­lom szár­nya­it meg­na­gyob­bí­tot­ták és lak­osz­tá­lyo­kat ren­dez­tek be ben­nük. A köz­pon­ti csar­nok tá­gas csa­lá­di ét­ke­ző­ként szol­gált és va­cso­ra után sok­szor me­sék töl­töt­ték meg.

— Lát­já­tok ezt a csö­vet? — ló­bál­ta Ho­ward az al­kat­részt uno­kái fe­je fe­lett. — Rozs­da­men­tes acél. Ez az egy al­kat­rész ké­szül még min­dig rozs­da­men­tes acél­ból a mai űr­ha­jó­kon. Meg tud­ja va­la­me­lyi­kő­tök mon­da­ni, mi­ért? A gra­fén ol­csóbb, erő­sebb és könnyebb. Mi­ért csi­nál­ják még­is acél­ból?

A rán­cos öreg kö­rül csak fe­szen­gett a tu­cat­nyi uno­ka. A ki­csik a na­gyok­ra néz­tek, a na­gyok a vál­lu­kat vo­no­gat­ták. Kint el­csen­de­se­dett a hó­vi­har és a kan­dal­ló tü­zét is ala­cso­nyabb fo­ko­zat­ra kap­csol­ta a ve­zér­lő­rend­szer. Csak a szé­kek nyi­kor­gá­sa hal­lat­szott a fa­ra­gott ge­ren­dák alatt.

Ho­ward két leg­idő­sebb fia kö­zö­sen ala­pí­tott egy cé­get. Az idős pi­ló­ta nem hitt a vál­lal­ko­zás­ban, hi­szen még min­dig csak vesz­te­sé­get ter­melt. Egy be­fek­te­té­si bank vi­szont hitt ben­ne, és ke­rek száz­mil­lió kre­di­tért meg­vá­sá­rol­ta tő­lük a cég 49%-át. Ho­war­dot még min­dig bosszan­tot­ta, hogy a fi­ai egy in­gye­nes Mo­biG­las prog­ra­mot fab­ri­kál­nak „­ren­des mun­ka” he­lyett. De öröm­mel köl­tö­zött be a fa­temp­lom egyik szár­nyá­ba.

— Mi az a cső? — a leg­ki­sebb uno­ka tet­te fel a kér­dést, ami­re mind re­mény­ked­ve vár­ták a vá­laszt. Ha tud­ják, mi­re va­ló az al­kat­rész, ta­lán meg­sej­tik, mi­ért van acél­ból.

— Hát ezt se tud­já­tok? Min­dent ta­ní­ta­nak nek­tek az is­ko­lá­ban, csak azt nem, amit ké­ne! Er­ről is a Mic­ro­Tech te­het. Nem tud­ják, mi­re van szük­ség az élet­ben. Azt hi­szik, min­den csak az elekt­ro­ni­ká­ról szól. Az or­ru­kig lát­nak. Nem to­vább. És még ha hosszú or­ruk len­ne! De nem, ki­csi ma­lac­or­ruk van.

A gye­re­kek dől­tek a ne­ve­tés­től, mi­kor Ho­ward ma­lac­or­rot for­mált. Hoz­zá­szok­tak már nagy­ap­juk ki­fa­ka­dá­sa­i­hoz az ok­ta­tás­ról, a Mic­ro­Tech­ről és a nagy­be­tűs élet­ről. Gyak­ran te­rel­ték ezek mel­lék­vá­gány­ra az öreg me­sé­it. De most a ke­zé­ben tar­tott rozs­da­men­tes acél cső sú­lya le­hor­go­nyoz­ta gon­do­la­ta­it, és mély lé­leg­zet­vé­tel­lel be­le­kez­dett fe­lejt­he­tet­len tör­té­ne­té­be.

✦

Annyi idős lehettem, mint ti. 2872-t írtunk. Ebben az év­ben köl­töz­tünk a Mic­ro­Tech­re. Édes­anyám, a ti déd­ma­má­tok, itt ta­lált mun­kát. Ak­kor épül­tek a he­gyen túl a ré­gi csip­gyá­rak, és sok ro­bot­ke­ze­lő­re volt szük­ség. Egy év­re rá apám is ta­lált ál­lást. Az el­ső év szű­kös volt, de mi nem vet­tük ész­re. Min­den sok­kal jobb volt, mint a Hurs­ton­ön. Tud­tunk sa­ját la­kást bé­rel­ni. Ha el­ült a hó­vi­har, le­he­tett kint ját­sza­ni. Elő­ször lát­tam ál­la­to­kat. És elő­ször men­tem is­ko­lá­ba.

Emlékszem, akkor kezdték építeni a Szintit. Egy tel­je­sen szin­te­ti­kus vi­lág. Élet az élet­te­len kő­ből. A Bi­ro­da­lom büsz­ke­sé­ge. Húsz év és el­ké­szül, azt mond­ták. Hát nem ké­szült, és már nem is mond­ják. Na­gyon sú­lyos bűnt ké­ne el­kö­ves­sek, hogy sztá­zis­ba zár­ja­nak, míg el­ké­szül. És ezt ma min­den­ki tud­ja is. De ak­ko­ri­ban más­hogy gon­dol­kod­tak az em­be­rek. Min­den­ki bi­za­ko­dott. Min­den­ki ál­mo­do­zott.

Az iskolatársaim mind a legújabb űrhajókatalógusokat búj­ták. Ak­kor je­len­tek meg az el­ső Cons­tel­la­ti­on mo­del­lek, és mind ró­luk ál­mo­doz­tak. Min­den­ki, ki­vé­ve en­gem. Én hall­gat­tam nagy­apám me­sé­i­re.

Ő is pilóta volt, és arra tanított, hogy csak használt ha­jó­kat ve­gyek. Zsu­go­ri is volt Hu­bert pa­pa, de nem ezért ha­ra­gu­dott az új űr­ha­jók­ra.

— Elment az életkedved? — kérdezte mindig. — Te akarsz len­ni az el­ső em­ber, aki ki­re­pül ve­le? Mi van, ha az egyik mun­kás csipp­je épp csör­gött, ami­kor meg kel­lett vol­na húz­za a lég­zsi­lip egyik csa­var­ját?

Persze a hajókat robotok építik, de a papa bennük sem bí­zott job­ban. Va­la­ki meg kell, hogy húz­za a ro­bot csa­var­ja­it is.

Így hát én használt alkatrészeket vásároltam a men­zá­ra ka­pott pén­zem­ből. En­ni az új szom­szé­da­ink­hoz jár­tam. Egy idős raë­lis­ta pár la­kott ott. Ez egyi­ke a leg­ré­geb­bi fenn­ma­radt hi­tek­nek. Az űr­kor­szak előtt szü­le­tett, és a bölcs űr­lé­nyek el­jö­ve­te­lét vár­ta. Hi­á­ba jöt­tek el az­tán a Ba­nuk, a Xi’A­nok, a Te­va­ri­nok és a Van­du­u­lok, egyik faj sem bi­zo­nyult elég bölcs­nek a raë­lis­ták szá­má­ra. To­vább vár­tak.

A szomszéd pár családja egy távoli bolygón élt, így nem tud­tak sa­ját uno­ká­ik­nak süt­ni és főz­ni. Én szí­ve­sen hall­gat­tam a me­sé­i­ket egy tál fő­ze­lék fe­lett. Egy szép kis ét­ter­met ve­zet­tek, mi­előtt a Stan­ton rend­szer­be köl­töz­tek. Min­de­nük meg­volt, és na­gyon sze­ret­tem hall­gat­ni a tör­té­ne­te­ket a ké­nyel­mes, me­leg éle­tük­ről. Azt mond­ták, azért hagy­tak hát­ra min­dent egy nap, mert meg­hal­lot­ták Stan­ton hí­vó sza­vát. Me­sél­tek a val­lá­suk­ról is, a min­den­ha­tó ide­gen lé­nyek­ről, akik Stan­ton óri­ás­boly­gó­it te­rem­tet­ték, és akik sze­re­tet­tel fo­gad­nak majd min­ket egy nap. Ez nem fo­gott meg iga­zán, de an­nak örül­tem, hogy én egy ilyen fon­tos csil­lag­rend­szer­ben szü­let­tem.

Néha a leckét is kikérdezték tőlem, és azt is tudták, hogy al­kat­ré­szek­ről ál­mo­do­zom. Egy nap kap­tam tő­lük egy szen­zor­prog­ra­mot. Na­gyon büsz­kék vol­tak rá, mert a ve­lem egy­idős uno­ká­juk ír­ta a kó­dot. Azt mond­ták, olyan ér­zé­keny, hogy még azt is ér­zé­ke­li, ami nincs is ott.

Nem akarom bántani a kislányt, de a program katasztrofális volt. Még nem is csat­la­koz­tat­tam szen­zo­rok­hoz, de már el­len­sé­ges tá­ma­dást jel­zett min­den irány­ból. Annyi­ban sze­ren­csém volt ve­le, hogy fe­dél­ze­ti szá­mí­tó­gé­pem már volt — ezt a leg­könnyebb a Mic­ro­Te­c­hen be­sze­rez­ni, — de szen­zo­rom egy szál se. A hi­bás prog­ram­nak kö­szön­he­tő­en még­is át­él­het­tem el­ső űr­csa­tá­i­mat.

A lakásunkat egy diáknak vagy gyakornoknak ter­vez­ték. Egy há­ló, egy für­dő és egy tá­gas gard­rób. A tá­gas gard­rób az én szű­kös gye­rek­szo­bám lett. Itt épí­tet­get­tem a fe­dél­ze­ti rend­szert. Egy vil­lo­gó ri­asz­tó­lám­pá­val kez­dő­dött, de mi­kor a szen­zor­prog­ra­mot kap­tam, már az egész fa­lat be­töl­töt­ték a sze­dett­ve­dett kép­er­nyők.

Áthívtam Jam barátomat, és késő estig játszottunk a fe­dél­ze­ti szá­mí­tó­gép­pel. Lel­ke­sen ve­zé­rel­tük a nem lé­te­ző ágyú­in­kat, és szi­tá­vá lőt­tük a szen­zor­prog­ram ál­tal jel­zett nem lé­te­ző el­len­sé­ge­ket. Jam csen­des fiú volt, de ve­le jöt­tem ki leg­job­ban az is­ko­lá­ban. Ő so­sem hen­ce­gett az­zal, hogy az apu­ká­ja mi­lyen űr­ha­jót fog ne­ki ven­ni, ha meg­nő. Pe­dig az ő ap­ja va­ló­di pi­ló­ta volt.

Mikor beiratkoztam az iskolába, bemutatkoztak az osz­tály­tár­sa­im. Név, élet­kor. Jam Joys, 114 éves. Kun­co­gás. Csak sok­kal ké­sőbb, mi­kor az el­ső mű­kö­dő­ké­pes szen­zort csat­la­koz­tat­tuk a fe­dél­ze­ti szá­mí­tó­gép­hez, mer­tem meg­kér­dez­ni, hogy le­het 114 éves. El­mond­ta, hogy ő ho­gyan ke­rült a Mic­ro­Tech­re.

Jam két éves volt, mikor szülei a Stanton rendszerbe ér­kez­tek ve­le. A há­zas­pár a Ter­ra­for­má­lá­si Mű­vek leg­si­ke­re­sebb csa­pa­tát ve­zet­te. Az édes­ap­ja, Owen volt a pi­ló­ta, az édes­any­ja, Me­ria a bio­ló­gus. Volt ve­lük még egy me­te­o­ro­ló­gus és egy na­vi­gá­tor, két ré­gi ba­rát­juk. Stan­ton óri­á­si boly­gó­i­nak a ter­ra­for­má­lá­sát a Mű­vek négy leg­jobb bri­gád­já­ra bíz­ták. Jam szü­lei és ba­rá­ta­ik kap­ták a leg­bel­ső boly­gót. Mi­kor épp a leg­na­gyobb üs­tö­kös pá­lyá­ját mó­do­sí­tot­ták, hogy víz­zel lás­sák el a si­va­ta­gos boly­gót, bal­ese­tet szen­ved­tek. A ha­jó fel­rob­bant még mi­előtt bár­ki be tu­dott vol­na száll­ni a men­tő­kap­szu­lá­ba.

Jam apja két hétig egy szál űrruhában sodródott a boly­gó­kö­zi űr­ben. Alig élt már, mi­kor meg­ta­lál­ták. Hó­na­po­kig ke­zel­ték. Utá­na kez­dő­dött a per. Mint pi­ló­ta, ő fe­lelt a bal­ese­tért, fe­le­sé­ge és két ba­rát­juk éle­té­ért, és a boly­gó hi­bás ter­ra­for­má­lá­sá­ért. Száz év sztá­zis­ra ítél­ték. Jam négy éves volt ek­kor és nem volt se ro­ko­nuk, se ba­rát­juk Stan­ton­ban. A bí­ró­ság úgy ha­tá­ro­zott, hogy Jam­nek leg­jobb, ha édes­ap­já­val együtt sztá­zis­ban vár­ja meg a bün­te­tés le­tel­tét.

Száz évvel később kiszabadultak és a MicroTechen ma­rad­tak. Owen a tíz el­telt év­ben nem ta­lált ál­lást. Ki al­kal­maz­ná azt a pi­ló­tát, aki fél az űr­től? Ki al­kal­maz­ná azt az em­bert, aki­nek egy boly­gó la­kos­sá­ga át­koz­za a ne­vét ahány­szor hó­vi­har fa­gyaszt­ja be az űr­ki­kö­tőt? Úgy tett hát, ahogy bár­me­lyi­künk tett vol­na a he­lyé­ben. In­ni kez­dett.

✦

Jam igyekezett minél kevesebb időt tölteni otthon. Min­dig ná­lunk ját­szot­tunk, so­sem ná­luk. Ha ta­lált egy űr­ha­jó­al­kat­részt, az én ha­jóm­hoz hoz­ta el be­épí­te­ni. A ha­jó az övé is volt annyi­ra, mint az enyém. Mi­kor már apám is dol­go­zott, kap­tam zseb­pénzt. Még min­dig a raë­lis­ta szom­szé­dok­hoz jár­tam en­ni, mert jól főz­tek és szü­le­im ké­sőn ér­tek ha­za mun­ká­ból. De már se­gí­tet­tem ne­kik a be­vá­sár­lás­sal. Jam is sok­szor ve­lünk evett. De ma­radt annyi pénz, hogy na­gyobb al­kat­ré­szek­re is fél­re tud­jak ten­ni.

Megvettem egy halott műholdat. A terraformálás előtti fel­mé­ré­sek­hez hasz­nál­ták, és az­óta ki­hasz­ná­lat­la­nul ke­rin­gett. A meg­vett ve­zér­lő­kód­dal tud­tam ne­ki pa­ran­cso­kat kül­de­ni, ami­kor a vá­ros fe­lett re­pült. Ké­szí­tet­tem pár ké­pet a mű­hold nagy­fel­bon­tá­sú ka­me­rá­já­val, de a sű­rű fel­hő­ré­te­gen át nem lát­szott sem­mi a vá­ros­ból. Más hasz­nos mű­szer nem volt raj­ta. Ért­he­tő, hogy nem kér­tek so­kat a ve­zér­lő­kó­dért.

Csináltunk egy olyan vezérlőprogramot, ami lehozta a mű­hol­dat a fel­szín­re, a vá­ros kö­ze­lé­ben. Ezek a ré­gi mű­hol­dak nem vol­tak iga­zán ma­nő­ve­rez­he­tők, de annyit el tud­tunk ér­ni, hogy ne ég­jen el a lég­kör­be lé­pés so­rán. Az észa­ki fél­te­ke egyik puc­cos bir­to­kán csa­pó­dott be. Éj­sza­ka, hó­vi­har­ban men­tünk el ér­te, hogy a biz­ton­sá­gi rend­sze­rek ne csíp­je­nek el. Jam és én két nagy hó­la­pát­tal la­pá­tol­tuk a ha­vat a fe­jünk­re rög­zí­tett lám­pák gyen­ge fé­nyé­nél. Vég­re ki­ás­tuk a ron­csot és le­szán­káz­tunk raj­ta a bir­tok ha­tá­rá­ig. Mi­re el­ju­tot­tunk a fű­tött útig, mind­ket­ten majd meg­fagy­tunk. Egy hé­tig nem érez­tem a láb­uj­ja­im. Ő­rül­tek vol­tunk.

A műhold szerkezete lett kis átalakítással az én űr­ha­jóm alap­ja. Ta­lál­tunk egy na­gyon ol­csó kis dok­kot a ki­kö­tő­ben, és ott kezd­tük el össze­sze­rel­ni. A fő kü­lönb­ség egy mű­hold és egy űr­ha­jó kö­zött, hogy a mű­hold nem lak­ha­tó. Há­rom ré­teg lég­zá­ró fó­lia be­ra­gasz­tá­sa után már az lett. A mik­ro­me­te­o­rok el­le­ni ener­gia­pajzs elég erős volt, hogy az utas­te­ret is meg­véd­je a koz­mi­kus su­gár­zás­tól.

A dokkőr egy idős úriember volt, mint én most. Túl a nyolc­va­non. Szi­go­rú­nak érez­tük, mert min­den elő­írást be­tar­ta­tott ve­lünk, és ki­kap­csol­ta a dokk fű­té­sét, ha nem fo­gad­tunk szót. De vissza­gon­dol­va lá­tom, hogy na­gyon so­kat kö­szön­he­tek ne­ki. Egy­részt a sza­bá­lyok a mi biz­ton­sá­gun­kat szol­gál­ták. Más­részt hi­va­ta­lo­san ki kel­lett vol­na dob­nia min­ket a ki­kö­tő­ből az el­ső mu­lasz­tás után.

Az egyik előírás, ami gondot okozott, az a szabványnak meg­fe­le­lő lég­zsi­lip kö­ve­tel­mé­nye volt. Volt per­sze lég­zsi­li­pünk, de a mű­hold egy fel­nyit­ha­tó pa­nel­jé­ből ala­kí­tot­tuk ki. Mi be tud­tunk mász­ni a kis nyí­lá­son, de messze volt a szab­vány két mé­ter­szer két mé­te­res mé­re­te­zé­sé­től. A dokkőr hi­á­ba ma­gya­ráz­ta, hogy er­re a mé­ret­re szük­ség van, ha egy men­tő­ha­jó­nak kell dok­kol­nia ve­lünk. Csak ak­kor vet­tük ko­mo­lyan, mi­kor ki­kap­csol­ta a fű­tést, és az élet­fenn­tar­tó rend­szer fel­ad­ta a har­cot a Mic­ro­Tech idő­já­rá­sá­val.

Néhány heti munkával és sok kölcsönkapott szer­szám­mal ki tud­tuk tá­gí­ta­ni a nyí­lást. Az űr­ha­jó egész bal­ol­da­lát be­töl­töt­te a ha­tal­mas ka­pu. De még min­dig nem fe­lelt meg az elő­írás­nak. A biz­ton­sá­gos dok­ko­lás­hoz a két zsi­lip össze kell, hogy kap­cso­lód­jon­. Ezt mind­két zsi­li­pen hat mág­nes és egy rozs­da­men­tes acél cső te­szi le­he­tő­vé. Hát er­re va­ló a cső, amit a fe­je­tek fe­lett ló­bá­lok! Mág­ne­ses il­lesz­tő­kar­nak hív­ják.

Jam különösen viselkedett, mikor előjött az illesztőkar kér­dé­se. A dokkőr és én hossza­san la­tol­gat­tuk, hogy hol sze­rez­het­nénk egyet. Én te­le vol­tam öt­le­tek­kel, az öreg pe­dig sor­ban le­lőt­te őket. Az acél lágy az űr­ha­jós gra­fén­hez ké­pest, és a kar a zsi­lip kül­ső sze­gé­lyén van. Az ol­csón meg­sze­rez­he­tő ron­csok­ban biz­tos, hogy az il­lesz­tő­kar pe­rec­cé gör­bült vagy el­ol­vadt. Túl­ter­me­lés sem volt be­lő­le, mert más­ra nem­igen hasz­nál­ha­tó­ak a csö­vek. Egy ré­geb­bi kor ma­rad­vá­nya ez a zsi­lip­csat­la­koz­ta­tó rend­szer, de nem le­het le­cse­rél­ni. Az új rend­szer nem tud­na a ré­gi­hez kap­cso­lód­ni.

Jam egy szót se szólt. Hazafelé menet faggatni kezd­tem.

— Mi van veled, Jam? Befagyott a szád?

— Nem fogja odaadni — mondta. — Nem fogja oda­ad­ni az il­lesz­tő­kart. Az az egyet­len do­log, amit apám job­ban sze­ret a visz­ki­nél.

Mint kiderült, Owennek volt egy mágneses il­lesz­tő­kar­ja és min­dig a ke­ze ügyé­ben tar­tot­ta. Jam biz­tos volt ben­ne, hogy egy üveg visz­ki­vel nem tud­juk meg­vá­sá­rol­ni. De bíz­tam ben­ne, hogy két üveg elég lesz.

Két üveg viszkit sem sokkal könnyebb tizenhat évesen be­sze­rez­ni, mint egy il­lesz­tő­kart. Nem is ta­lál­tunk vé­gül le­gá­lis, mo­rá­lis vagy biz­ton­sá­gos meg­ol­dást. De ott áll­tunk Jam la­ká­sá­nak aj­ta­já­ban, há­ti­zsá­kom­ban két pa­lack.

— Ez a barátom, Howie — mutatott be Jam. — Két üveg visz­kit ad­na a bo­to­dért.

Owen magas, kövér férfi volt. Óriásnak tűnt, ahogy elő­buk­kant a kis la­kás aj­ta­já­ból. Se ci­pő, se ing nem volt raj­ta, csak egy mo­sás­ra szo­ru­ló nad­rág és egy el­nyűtt vá­szon­sap­ka. A sap­ka alól zsí­ros, őszü­lő tin­csek lóg­tak ki. Az elő­szo­ba meg­sár­gult mű­anyag fa­lá­nak tá­masz­ko­dott és hu­nyo­rog­va vé­gig­mért.

— Ezért a botért? — kérdezte vontatottan, és háta mö­gül elő­húz­ta a más­fél mé­te­res acél­csö­vet.

Az elején úgy éreztem, sikerülhet az üzlet. Megnézte, mi­lyen visz­kit kí­nál­tam. Ke­zé­vel mé­re­get­te a cső sú­lyát. De min­den el­rom­lott, mi­kor el­mond­tam, hogy az űr­ha­jóm­hoz kell az il­lesz­tő­kar.

— Mit képzelsz, mit tudsz az űrről, te gyerek? Ez nem egy nya­va­lyás já­ték­prog­ram! Mit akarsz te oda­kint? Csak ránk ho­zod a bajt! A hu­sáng ké­ne? Gye­re ide, adok én ne­ked hu­sán­got!

Mire az utolsó mondatokhoz ért, én már futásnak ered­tem. Owen az aj­tó­ban ráz­ta a csö­vet, mi­kor a fo­lyo­só vé­gén a lép­cső­ház­hoz ér­tem. Vissza­pil­lant­va lát­tam, hogy Jam is utá­nam in­dult vol­na, de az ap­ja el­kap­ta a gra­ban­cát. Úgy érez­tem, vissza kell men­jek se­gí­te­ni, de a lá­ba­im nem moz­dul­tak. A be­ázott lép­cső­ház el­ső lép­cső­fo­ká­ról hall­gat­tam, ahogy Owen or­dí­tott a fi­á­val.

— Hát neked anyád emléke semmit nem jelent? Be­lő­lem is csú­fot akarsz űz­ni? Be ne merj száll­ni egy űr­ha­jó­ba, meg­ér­tet­ted? Ha meg­ta­lál­nak, té­ged is ap­ró da­ra­bok­ra szed­nek! De lá­tom a szép szó­ból nem ér­tesz!

Egy darabig hallgattam az ordítozást és az üres üve­gek csö­röm­pö­lé­sét, de az­tán ha­za in­dul­tam. Sír­va. Nem vol­tam egy ije­dős srác, de Owen erő­sza­kos­sá­ga meg­rá­zott. A Mic­ro­Tech egy kü­lö­nö­sen biz­ton­sá­gos boly­gó. Jobb, ha tud­já­tok, hogy ez nem min­den­hol van így. Itt a cég meg­te­he­ti, hogy ki­to­lon­col­ja az erő­sza­kos ala­ko­kat. A Hurs­ton min­dig szí­ve­sen fo­gad­ja a mun­ka­erőt. De Owen­nek Mic­ro­Tech volt a bün­te­tés. A boly­gó, amit el­ron­tott. A boly­gó, ami el­ron­tot­ta őt.

Újra és újra lejátszódott a fejemben a jelenet az úton ha­za­fe­lé, majd az ágy­ban for­go­lód­va.

— Ha megtalálnak, téged is apró darabokra szednek!

Jól értettem? Kikről beszélhetett?

✦

Jam pár napig nem jött iskolába és az üzeneteimre sem vá­la­szolt. Az­tán elő­ke­rült, de nem jött át töb­bet ját­sza­ni és nem járt ki ve­lem a dokk­ba. Nem be­szél­tük meg so­ha, de azt hi­szem, tény­leg meg­bán­ta hogy meg­szeg­te Owen ti­lal­mát. Azt érez­tem raj­ta, hogy en­gem is na­gyon fél­tett az űr­ha­jó­zás­tól. Az édes­any­ja ha­lá­la után ért­he­tő is volt, per­sze, de én még­is cser­ben hagy­va érez­tem ma­gam.

Tovább dolgoztam a hajón, de minden nehezebb volt egye­dül. Il­lesz­tő­kart se­hol nem kap­tam. A zsi­lip­ka­pu­hoz elő­írt hat mág­nest drá­ga pén­zért meg­vet­tem egy ál­lí­tó­la­gos pi­ló­tá­tól. Az egyik már nem fo­gott egy­ál­ta­lán és a töb­bi is le­he­tett vol­na erő­sebb. A dög­lött mág­nest be­csem­pész­tem a mag­lev vas­út alá, hogy a moz­dony új­ra­mág­ne­sez­ze. De ügyet­le­nül rög­zí­tet­tem, és a sze­rel­vény el­vit­te ma­gá­val.

Szüleim megtalálták a két üveg viszkit, amit Owennek aján­lot­tam. Egy hé­tig nem en­ged­tek se­ho­va, és csak az al­ko­hol ve­szé­lye­i­ről be­szél­tek. Hogy hány ezer éve nem tud meg­sza­ba­dul­ni tő­le az em­be­ri­ség. Van, ami so­sem vál­to­zik.

— Gyere át hozzánk. Siess!

Ennyit írt Jam. Ezt az üzenetet kaptam tőle egy este. A leg­ke­vés­bé sem akar­tam Owen­nel ta­lál­koz­ni, és Jam­re is ha­ra­gud­tam. Tud­tam, hogy baj­ban van. De ha ő nem se­gí­tett ne­kem, én mi­ért se­gít­sek ne­ki? Ki­csi­nyes az em­ber, ami­kor fél. Tíz perc duz­zo­gás után még­is út­nak ered­tem.

Mikor Jam felvitt a lakásukhoz, a lépcsőn másztunk fel. Bü­dös volt a lép­cső­ház és hosszú az út a hu­szon­har­ma­dik eme­let­re. A vi­lá­gí­tás­sal is baj volt egy hosszú sza­ka­szon. Mai na­pig nem ér­tem, hogy le­het­nek ilyen épü­le­tek a boly­gón. Ál­lí­tó­lag nem is meg­ren­de­lés­re ké­szül­tek, csak az épí­tő­mun­ká­sok húz­ták fel őket a töb­bi ház­ból meg­ma­radt anya­gok­ból. Ha így van, meg­ma­rad­ha­tott vol­na több ta­ka­rí­tó­ro­bot is.

Inkább a liftet választottam. Élt benne egy őrült Banu. — Alo­ha! — kö­szön­tött. Egy vi­rág­fü­zért akasz­tott a nya­kam­ba, és fel­aján­lot­ta, hogy „űr­ha­jó­ján” fel­visz a hu­szon­har­ma­dik eme­let­re. Fél­úton „­fo­ton­vi­har­ba” ke­rül­tünk, és el­szed­te min­den pén­zem. A hu­szon­har­ma­dik eme­le­ten ki­rú­gott a lift­ből és én el­te­rül­tem a mű­anyag pad­lón.

Utólag visszagondolva vicces, de akkor nagyon rosszul érez­tem ma­gam. Ahogy fel­tá­pász­kod­tam, lát­tam, hogy Ja­mék aj­ta­ja nyit­va van. Az aj­tón át a fo­lyo­só­ra is ki­szó­ród­tak az üveg­szi­lán­kok. Csend volt. Lé­leg­zet­vissza­fojt­va fi­gyel­tem, míg az au­to­ma­ta le nem kap­csol­ta a fo­lyo­só vi­lá­gí­tá­sát. Ahogy össze­rez­zen­tem, vissza­kap­csol­ta.

Az ajtón belesve csak az előszobát láttam. A padlót össze­tört üve­gek bo­rí­tot­ták. A fa­lak mű­anyag fe­dő­lap­ja­i le vol­tak hán­tol­va. A nyers fém­vá­zat is kar­mo­lá­sok csú­fí­tot­ták el.

— Jam? — próbáltam szólni, de lehet, hogy nem jött ki hang a tor­ko­mon. Kény­te­len vol­tam be­lép­ni a la­kás­ba. Em­lék­szem, hogy ro­po­gott a tör­me­lék a tal­pam alatt. Min­den lé­pés után fü­lel­tem, de nem hal­lot­tam sem­mit.

A fürdőszoba padlóján találtam meg őket. Jam a föl­dön ült. Owen a pad­lón fe­küdt, fe­jét fia ölé­ben nyug­tat­ta. A für­dő fe­hér fe­lü­le­te­in pi­ros vér­fol­tok ra­gyog­tak.

— Howie, — szólított meg Jam. Ettől is összerezzentem. Min­den pil­la­nat­ban ké­szen áll­tam ha­nyatt-­hom­lok el­me­ne­kül­ni.

— Mi történt? — kérdeztem. — Túl sokat ivott?

— Nem. Túl keveset. Az alkohol segített neki el­fe­lej­te­ni dol­go­kat. El­fe­lej­te­ni, ami anyu­val tör­tént.

Owen összetörte a lakást és összetörte magát is. Hív­tam a men­tő­ket és se­gí­tet­tem fel­ta­ka­rí­ta­ni. Nem kér­dez­tem sem­mit. De azon az éj­sza­kán Jam el­me­sél­te, amit a ter­ra­for­má­lá­si bal­eset­ről tu­dott.

A Kék Madár, szülei űrhajója, egy átalakított Orion volt. Egy si­ma Ori­on vo­nó­su­ga­rai is el­bír­nak ki­sebb asz­te­ro­i­dák­kal, de a Kék Ma­dár su­gár­ge­ne­rá­to­ra­it egy me­cha­ni­kus rög­zí­tő­rend­szer­rel egé­szí­tet­ték ki a Ter­ra­for­má­lá­si Mű­vek mér­nö­kei. A csa­pat fel­ada­ta az volt, hogy a rend­szer leg­na­gyobb üs­tö­kö­sét el­té­rít­se pá­lyá­ja leg­gyor­sabb sza­ka­szán, még­hoz­zá olyan pre­cí­zen, hogy két­száz­mil­lió ki­lo­mé­ter­rel ké­sőbb te­li­be­ta­lál­ja a Mic­ro­Te­chet.

A hatalmas jéghegyet pályája közel vitte a rendszer nap­já­hoz. A Kék Ma­dár a nap­hoz leg­kö­ze­leb­bi pon­ton akar­ta el­vé­gez­ni a kor­rek­ci­ót. De ahogy kö­ze­led­tek, kü­lö­nös dol­gok tör­tén­tek. Ki­ma­ra­do­zott a rá­dió­kap­cso­lat. El­vesz­tek üze­ne­tek. Tör­lőd­tek pá­lya­szá­mí­tá­si ered­mé­nyek. Túl kö­zel re­pül­tek a nap­hoz, és nem min­den rend­szer volt fel­ké­szül­ve a su­gár­zás­ra. De az űr­ha­jó­sok ba­bo­nás nép­ség, és min­den­ben bal­jós je­le­ket lát­tak. Nem tud­tak min­dent meg­ma­gya­ráz­ni. Az el­ve­szett üze­ne­te­ket a ha­jó még­is vissza­iga­zol­ta. A pá­lya­szá­mí­tást meg­is­mé­tel­ve ugyan­azok­kal a pa­ra­mé­te­rek­kel más ered­mé­nye­ket kap­tak.

A legénység vissza akart fordulni. A manőver szoft­ver­hi­bák nél­kül is elég ve­szé­lyes volt. Túl koc­ká­za­tos­nak lát­ták a ki­szá­mít­ha­tat­lan je­len­sé­gek után foly­tat­ni az utat. Owen nem hall­ga­tott rá­juk. Ő volt a pi­ló­ta, te­hát a ha­jó ar­ra ment amer­re ő akar­ta, de a ha­jón meg­rom­lott a han­gu­lat. El­ér­ték az üs­tö­köst, a ha­jó­hoz lán­col­ták és hoz­zá­kezd­tek a pá­lya­mó­do­sí­tás­hoz. A há­rom­na­pos ma­nő­ver má­so­dik nap­ján el­tűnt Evi­ne, a me­te­o­ro­ló­gus.

Egy űrhajón sokáig lehet bújócskázni, és egy Orion elég tá­gas négy em­ber­nek. De olyan nincs, hogy va­la­kit ne ta­lál­ja­nak meg idő­vel. Evi­ne még­sem lett meg. A szen­zo­rok nem je­lez­tek sem­mit, de már na­pok óta nem le­he­tett meg­bíz­ni ben­nük. A töb­bi­ek át­fé­sül­ték a ha­jót, szét­bon­tot­tak min­den pa­nelt, be­néz­tek min­den tar­tály­ba, de Evi­ne nem volt se­hol. A lég­zsi­li­pen át nem tá­voz­ha­tott. A nap be­töl­töt­te az egész bal­ol­da­li lá­tó­te­ret. Ha ilyen kö­zel­ség­ben ki­nyi­tot­ták vol­na a lég­zsi­li­pet, az utas­tér meg­telt vol­na su­gár­zás­sal.

Egy űrhajón az is szokatlan, ha egy csavarhúzó eltűnik. A le­gény­ség egy tag­já­nak el­tű­né­se mély bi­zal­mat­lan­sá­got kel­tett. Már Owen is vissza akart for­dul­ni, de össze vol­tak lán­col­va az üs­tö­kös­sel. A le­het­sé­ges meg­ol­dá­sok­ról vi­tat­koz­tak, ami­kor Me­ria meg­halt. Egy mon­dat kö­ze­pén mint­ha kis koc­kák­ra da­ra­bol­ták vol­na. Sze­mei tág­ra nyíl­tak és szét­esett. A koc­kák Owen és Tel­low, a na­vi­gá­tor lá­ba­i­ra om­lot­tak. Me­ria vé­re ci­pő­ik kö­rül folyt szét­.

A két férfi egymásra nézett és elöntötte őket a pánik. Tel­low tud­ta, hogy nem ő öl­te meg Evi­ne-t és Me­ri­át, te­hát csak Owen le­he­tett. És Owen tud­ta, hogy csak Tel­low le­he­tett. Még ha el­kép­zel­he­tet­len, kü­lö­nös mód­szer és fel­fog­ha­tat­lan in­dí­ték kel­lett hoz­zá, ak­kor sem le­he­tett más ma­gya­rá­zat. Össze­ve­re­ked­tek. Épp mi­kor Owen fe­lül­ke­re­ke­dett, ki­nyílt a lég­zsi­lip. A ha­jót ra­gyo­gó fény töl­töt­te be. Ver­senyt fu­tot­tak a men­tő­kap­szu­lá­hoz. Tel­low ér­te el előbb, és be­zár­ta az aj­tót Owen előtt. Ki­lőt­te a kap­szu­lát, és Owen lát­ta, ahogy el­ka­nya­ro­dott a nap­tól tá­vo­lo­dó pá­lyá­ra, a biz­ton­ság fe­lé.

Owen egyedül maradt a hajón. Felvette az űrruháját, de mást nem tu­dott ten­ni. A lég­zsi­li­pet nem le­he­tett be­zár­ni. A nyi­tott ka­pu­ban állt, az il­lesz­tő­kar­ba ka­pasz­ko­dott és far­kas­sze­met né­zett a min­dent be­töl­tő nap­pal. A fe­dél­ze­ti be­ren­de­zés ol­vad­ni kez­dett a for­ró­ság­ban. Me­ria vé­re fel­for­rott. Az űr­ha­jó szét­esett.

Két hét múlva találták meg Owent. Az űrben sod­ró­dott, még min­dig az il­lesz­tő­kar­ba ka­pasz­kod­va. A hó­na­po­kig tar­tó vizs­gá­lat so­rán egy sza­vát sem hit­ték el. Tel­low és a men­tő­kap­szu­la nem ke­rül­tek meg. Gyil­kos­ság és sza­bo­tázs mi­att száz év sztá­zis­ra ítél­ték.

Owen akkor is az acélcsövet szorongatta a für­dő­szo­bá­ban, ami­kor meg­ér­kez­tek ér­te a men­tő­sök. Ők nem baj­lód­tak sem a lép­cső­vel sem a Ba­nu-­lak­ta lift­tel. Egy le­be­gő­vel dok­kol­tak a la­kás ab­la­ká­hoz és ott hoz­ták be a hord­ágyat. Mi­előtt fel­emel­ték vol­na a nagy­da­rab fér­fit, Owen egy pil­la­nat­ra ma­gá­hoz tért és rám né­zett.

— Vidd vissza — mondta, és nekem adta a kart. — Vidd vissza a vá­la­szom.

Húsz évet kellett várnom, hogy megértsem, mi­ről be­szélt. Nek­tek csak a tör­té­ne­tem vé­gét kell meg­vár­no­tok.

✦

Így szereztem be a mágneses illesztőkart. Egy évre rá már min­den nél­kü­löz­he­tet­len al­kat­részt si­ke­rült be­gyűj­te­nem. Még egy év le­he­tett, mi­re re­pü­lés­re ké­szen ösz­sze is sze­rel­tem őket. A ha­jó­nak a Szán­kó ne­vet ad­tam. A dokkőr büsz­ke volt rám. Én is büsz­ke vol­tam ma­gam­ra.

Aszteroidákat térképeztem, űrszemetet gyűjtöttem, ap­ró­sá­go­kat csem­pész­tem. A be­vé­tel­ből min­dig jobb al­kat­ré­sze­ket vet­tem, vagy meg­ja­ví­tot­tam, ami meg­hi­bá­so­dott. Se­gí­tet­tem sö­tét dok­kok­ban el­vég­zett ja­ví­tá­sok­kal egy ka­lóz­ban­dá­nak. Se­gí­tet­tem egy si­ker­te­len for­ra­dal­már­nak a Hurs­ton kö­rül kém­mű­hol­da­kat el­rej­te­ni. Se­gí­tet­tem a Mic­ro­Tech Biz­ton­sá­gi Osz­tály­nak egy el­ra­bolt al­el­nö­köt meg­ta­lál­ni. Mi­kor na­gyobb meg­haj­tóm lett, ke­res­ked­tem is. Mi­kor egy üz­let rossz­ra for­dult, a rend­sze­ren kí­vül él­tem öt éven át. Mi­kor vissza­tér­tem, ma­gán­nyo­mo­zó­nak ad­tam a fe­jem és át­épí­tet­tem a ha­jóm egy új váz­ra. Új ne­vet is ka­pott. A Szán­csen­gő.

Veszélyes, értelmetlen és rosszul fizető karrierem volt. Még­se cse­rél­ném más­ra. Sok ha­ra­go­som volt, de sok ba­rá­tom is, és meg­is­mer­tem nagy­ma­má­to­kat. Mi­kor 2892-­ben nagy­bá­tyá­tok szü­le­té­sét vár­tuk, tud­tam, vál­toz­nia kell va­la­mi­nek. Egy le­gá­lis, jól fi­ze­tő mun­ká­ra volt szük­sé­gem.

Ez a munka szerencsére meg is talált. Egy birodalmi ügyész ke­re­sett meg. A mél­tó­sá­gos Bryan Win­ga­te.

Erről nem írtak akkor az újságok, de most már nem tit­ko­sak a rész­le­tek. Öt­ven év­vel ez­előtt a Bi­ro­dal­mi Ügyész­ség nyo­mo­zást foly­ta­tott a Mic­ro­Tech el­len. A gya­nú az volt, hogy ma­ga a Mic­ro­Tech sza­bo­tál­ta a boly­gó ter­ra­for­má­lá­sát, hogy ol­csón meg­vá­sá­rol­has­sa. Hi­va­ta­lo­san csak év­ti­ze­dek­kel a ter­ra­for­má­lás után szü­le­tett a dön­tés a boly­gók el­ár­ve­re­zé­sé­ről. De Bryan be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a csil­lag­kö­zi vál­la­la­tok kap­cso­la­ta­ik foly­tán elő­re tud­tak az ár­ve­rés­ről. Ezért tud­tak olyan ret­te­ne­tes össze­ge­ket ki­fi­zet­ni.

A nyomozás következő lépése a baleset részletes ki­vizs­gá­lá­sa volt. Bryan a Stan­ton rend­szer­be re­pült, és szük­sé­ge volt egy he­lyi nyo­mo­zó se­gít­sé­gé­re. A boly­gón vi­szont szin­te min­den nyo­mo­zó a Mic­ro­Tech al­kal­ma­zá­sá­ban állt. A sza­bad­úszók szű­kös kí­ná­la­tá­ból rám esett a vá­lasz­tá­sa. Nyo­mo­zó­ként és pi­ló­ta­ként is szer­ződ­tem az Ügyész­ség­gel, és a ha­jó­mat is bér­be ad­tam. Hogy ne le­gyen ér­de­kem las­sí­ta­ni a mun­kát, a nyo­mo­zás le­zá­rá­sá­hoz kö­töt­ten is je­len­tős ju­tal­mat ígér­tek. Nem lát­tam ve­szélyt egy több, mint száz éves ügy vizs­gá­la­tá­ban. Nem is le­het­tem vol­na bol­do­gabb.

Bryan először is kikérte a véleményemet a balesetről. A nyil­vá­nos je­len­té­sek alap­ján mit gon­dol­tam, mi okoz­hat­ta a bal­ese­tet? Meg­tisz­telt, hogy egy bi­ro­dal­mi ügyész­nek az én szak­vé­le­mé­nyem­re van szük­sé­ge.

— A hajó nem volt hitelesítve akkora sugárzási szint­re — mond­tam. — Ha meg­hi­bá­so­dott a fe­dél­ze­ti ve­zér­lő­rend­szer, össze­üt­köz­het­tek az üs­tö­kös­sel.

Ez volt az eredeti nyomozás egyik lehetséges ma­gya­rá­za­ta. Nyolc kü­lön­bö­ző ma­gya­rá­za­tot ta­lál­tak az eset­re, és nem volt meg­bíz­ha­tó mód­ja, hogy ezek bár­me­lyi­két ki­zár­ják. Az űr­ben el­kö­ve­tett bűn­cse­lek­mé­nyek­nél sok­szor el­pusz­tul min­den bi­zo­nyí­ték. El­fo­ga­dott el­já­rás, hogy a pon­tos igaz­ság he­lyett a le­het­sé­ges ma­gya­rá­za­tok szű­kebb vagy tá­gabb kö­rét ál­la­pít­ja meg a bí­ró­ság. A ma­gya­rá­za­tok­hoz tar­to­zó leg­eny­hébb bün­te­tést szab­ják ki ilyen­kor. Mi­vel a boly­gó hó­go­lyó­vá vál­to­zott, a ha­jó és tel­jes le­gény­sé­ge oda­ve­szett, és egye­dül a pi­ló­ta él­te túl, Owen ese­té­ben a leg­eny­hébb bün­te­tés is száz év sztá­zis volt.

— Hogyan igazolhatnánk, hogy ez történt? — kér­dez­te Bryan.

— Megtalálhatnánk a Kék Madár fedélzeti naplóját. Vagy meg­ta­lál­hat­nánk az üt­kö­zés nyo­ma­it az üs­tö­kös­ről ké­szült csil­la­gá­sza­ti meg­fi­gye­lé­se­ken.

— A napló nincs meg. A megfigyeléseket ellenőriztem. Az in­ci­dens után ké­szült fel­szí­ni tér­ké­pe­ken nincs nyo­ma friss kar­co­lá­sok­nak. Ele­mez­tem a lég­kör­be lé­pő üs­tö­kös szín­ké­pét is. Az iz­zó anya­gok fé­nye meg­fe­lel egy víz­jég-üs­tö­kös szín­ké­pé­nek. Nincs nyo­ma az űr­ha­jó épí­tő­anya­ga­i­ra jel­lem­ző fé­mek­nek és lan­ta­no­i­dák­nak.

— Az incidens pozíciójáról készült közvetlen csil­la­gá­sza­ti meg­fi­gye­lé­se­ken nem ész­lel­he­tő sem a Kék Ma­dár, sem az üs­tö­kös — foly­tat­ta. — Túl kö­zel vol­tak a nap­hoz. De egy erő­tel­jes rob­ba­nás ész­lel­he­tő len­ne, te­hát egy nagy­se­bes­sé­gű üt­kö­zés ki­zár­ha­tó. És len­ne még egy mód­ja a fel­té­te­le­zés iga­zo­lá­sá­nak. Egy tanúvallomás.

— Owen, a pilóta, meghalt egy évvel ezelőtt.

— Tudom. És a temetésről készült felvételeken láttam, hogy te is meg­je­len­tél. Is­mer­té­tek egy­mást?

Bryan nagyon kedves volt, de ijesztően sokat tudott. Te­le volt kér­dés­sel, de min­den kér­dés­re tud­ta a vá­laszt is. Gyor­san be­lát­tam, hogy nem a szak­vé­le­mé­nyem­re volt szük­sé­ge. Csak ud­va­ri­a­san akar­ta meg­osz­ta­ni az új nyo­mo­zás­ban ad­dig be­gyűj­tött ered­mé­nye­ket, és le­el­len­őriz­ni a hoz­zá­ér­té­se­met és őszin­te­sé­ge­met. El­me­sél­tem ne­ki a gye­rek­ko­ri ta­lál­ko­zá­sunk tör­té­ne­tét. Nem tu­dom, hogy eb­ben volt-e szá­má­ra új in­for­má­ció.

Megkerestük Jamet is. Iskola után is tartottam vele a kap­cso­la­tot. Ő volt az egyet­len is­me­rő­söm a Mic­ro­Te­c­hen aki nem elekt­ro­ni­ká­val vagy űr­ha­jók­kal dol­go­zott. Egy kis kli­ni­kát üze­mel­te­tett a dé­li fél­te­kén, fő­leg szen­ve­dély­be­te­gek szá­má­ra. Ott ta­lál­koz­tunk. Bryan jól szót ér­tett ve­le. El­nyer­te a bi­zal­mát, majd elő­állt egy meg­le­pő kér­dés­sel.

— Hiszel a csillaglényekben?

Jam csak nézett rá. Nem meglepetten. Haragosan. Meg­fe­szült raj­ta a fe­hér ápo­lói kö­peny. Rám né­zett sér­tet­ten, és vissza Bryan­re.

— Nem.

Nem értettem a kérdést, de azt láttam, hogy Jamnek nem esett jól. Va­la­hogy ki­men­tet­tem ma­gun­kat, és az ut­cán kér­dő­re von­tam Bryant. Azt mond­ta, jobb, ha Owen­től hal­lom a ma­gya­rá­za­tot.

Az utunk a MicroTech Mauzóleumba vezetett. Ez a cég és a boly­gó há­ló­zat­ról le­vá­lasz­tott ar­chí­vu­ma. A bi­zal­mas ada­tok­hoz csak sze­mé­lye­sen le­het hoz­zá­fér­ni, és csak a Mic­ro­Tech leg­fel­sőbb ve­ze­tő­i­nek en­ge­dé­lyé­vel. Vagy a Bi­ro­da­lom leg­fel­sőbb ve­ze­tő­i­nek fel­ha­tal­ma­zá­sá­val, mint ahogy a mél­tó­sá­gos Bryan Win­ga­te és Ho­ward pa­pá­tok tet­te.

Itt tárolták a Kék Madár balesetét vizsgáló nyomozás és az Owen Joys el­le­ni per jegy­ző­köny­vét. A Mau­zó­le­um egy re­cep­ci­ó­ból és egy kis ab­lak­ta­lan szo­bá­ból állt. A szo­ba egyet­len kes­keny aj­ta­ja két mé­ter vas­tag volt. A fa­lai há­rom mé­ter vas­ta­gok is le­het­tek. Min­den faj­ta su­gár­zás el­len szi­ge­tel­ték. A han­gok olyan gyor­san hal­tak el oda­benn, hogy nem is vol­tam biz­tos ben­ne, mond­tam-e va­la­mit. A fény is fur­csa volt, de nem tu­dom meg­mon­da­ni, mi­ért. Mint­ha sem­mi nem ve­tett vol­na ár­nyé­kot.

Bryan egy videókkal teli mappát nyomott a kezembe. A tel­jes idő­tar­tam több, mint há­rom nap volt. Bryan is elő­ször lát­ta a fel­vé­te­le­ket, de va­la­ho­gyan még­is tisz­tá­ban volt a tar­tal­muk­kal.

— Mi volt a küldetésük célja? — kérdezte a Ter­ra­for­má­lá­si Mű­vek nyo­mo­zó­ja az el­ső val­lo­más­te­vés fel­vé­te­lén.

— A célunk a 191P/2766 D187 üstökös pályájának mó­do­sí­tá­sa volt. Su­gár­irá­nyú pa­ra­bo­li­kus pá­lyá­ra kel­lett ál­lí­ta­nunk, hogy me­rő­le­ge­sen lép­jen be a Stan­ton I lég­kö­ré­be. A kül­de­tés nem si­ke­rült.

— A biztonsági előírások ellenére beléptek a nap kö­rü­li for­ró zó­ná­ba. Mi­ért?

— A négy óriásbolygó terraformálásával a Birodalmi Ter­ra­for­má­lá­si Mű­vek négy kü­lön bri­gá­dot bí­zott meg. A 191P volt a rend­szer leg­na­gyobb üs­tö­kö­se. Mind a négy bri­gád fel akar­ta hasz­nál­ni a mun­ká­já­hoz. A Stan­ton I volt a leg­szá­ra­zabb. Ne­künk kel­lett leg­job­ban az óri­á­si üs­tö­kös. Ha meg­vár­juk, míg ki­lép a for­ró zó­ná­ból, a Stan­ton II vagy Stan­ton IV bri­gád­ja előbb ér­te vol­na el.

Owen annyi idős lehetett a felvételen, mint amennyi én vol­tam. Em­lék­szem, hogy alig is­mer­tem meg. Gye­rek­ko­rom­ban mint ijesz­tő, kö­vér óri­ás állt előt­tem, de a fel­vé­te­le­ken na­gyon vé­kony volt.

Az űrhajósok diétája szigorú. Egy két hónapos úton nem tudsz meg­áll­ni egy gyors ham­bur­ger­re. So­kan el­híz­nak az­tán, ami­kor fel­hagy­nak az űr­uta­zás­sal. Az Owen, akit gye­rek­ko­rom­ban lát­tam, biz­tos nem tu­dott el­len­áll­ni a min­den pil­la­nat­ban el­ér­he­tő vál­to­za­tos éte­lek vonz­ere­jé­nek. A fel­vé­te­len vi­szont az­után lát­tam, hogy két hé­tig egy űr­ru­há­ban sod­ró­dott.

Owen összeszedett volt az első néhány kikérdezés so­rán. De egy­re zak­la­tot­tabb és za­va­ro­dot­tabb lett ahogy új­ra és új­ra fel­tet­ték a kér­dé­se­ket.

— A biztonsági előírások ellenére beléptek a nap kö­rü­li til­tott zó­ná­ba. Mi­ért?

— Csapda volt. Idecsaltak minket. A jéghegyet is ők csi­nál­ták. Fel­hasz­nál­ják az em­be­re­ket. Ne­kik a boly­gók csak por­sze­mek. Ki­húnyt csil­la­gok­ból ki­hul­lott ha­mu. Nincs je­len­tő­sé­günk szá­muk­ra. De ész­re­vet­tek. És fel­hasz­nál­nak.

— Mi történt a Kék Madár legénységével?

— Meghaltak. Meria is halott. Láttam, ahogy fel­bon­tot­ták. Fel­bon­tot­ták őket a csil­lag­lé­nyek. En­gem is fel­bon­tot­tak.

— Úgy érti, idegenek megölték őket? És ön hogy élte túl, ha „­fel­bon­tot­ták”?

— Engem áttettek egy csillaglény testébe. A rabjuk vol­tam egy évig. Vagy csak egy má­sod­per­cig? Ne­künk egy év hosszú idő és egy má­sod­perc rö­vid. De a csil­lag­lé­nyek­nek nem. Ne­kik egy mil­lió év a hosszú idő és egy mil­li­o­mod má­sod­perc a rö­vid.

— Tehát bizonytalan ideig a rabjuk volt. Le tudja írni a bör­tö­nét? Le tud­ja ír­ni a fog­va­tar­tó­it?

— A nap mélyén tartottak fogva. Ők nem anyagi ter­mé­sze­tű­ek, nem úgy, mint mi. A tes­tük mág­ne­ses ör­vé­nyek ál­lan­dó­an vál­to­zó ön­fenn­tar­tó rend­sze­re. Az ör­vény ma­ga gyor­sab­ban tud mo­zog­ni, mint az ör­vényt al­ko­tó anyag. Ki­tá­gul­hat, össze­hú­zód­hat. Ne­künk egy tíz mé­te­res tárgy óri­á­si, egy egy mil­li­mé­te­res tárgy alig ész­re­ve­he­tő. Ne­kik ezer ki­lo­mé­ter az óri­á­si és egy ĺngst­röm az alig ész­re­ve­he­tő. Mar­kuk­ban hid­ro­gén ato­mo­kat tud­nak hé­li­um­má gyúr­ni.

— Igen. És hogyan szabadult ki a börtönéből?

— Megszöktettek. Ők sem egységesek. Folyamatosan há­bo­rú­ban áll­nak egy­más­sal. A há­bo­rú­ik év­mil­li­ár­do­kig tar­ta­nak. A csa­tá­ik má­sod­per­ce­kig.

— Miért szöktették meg?

— Végtelenül ravaszak az intrikáik. Az emberi agy túl ki­csi. Nem tu­dom el­mon­da­ni. Nem le­het. Meg­szök­tet­tek és kap­tam tő­lük egy új tes­tet. Új­ra em­ber let­tem. Új­ra gyen­ge em­be­ri agyam van. Sem­mi­re nem jó.

— Rendben. És ezután az űrben sodródott, míg a Do­mi­no 22 men­tő­ha­jó meg nem ta­lál­ta. Mi­lyen bi­zo­nyí­ték­kal tud­ja alá­tá­masz­ta­ni a tör­té­ne­tét?

— A kar … A karom. A bal karom hosszabb lett. Ez nem az iga­zi tes­tem! Hol az iga­zi tes­tem? Koc­kák­ra vág­ták!

Owen itt veszélyessé vált és le kellett fogni. A ti­zen­he­tes sor­szá­mú in­ter­jú vé­get ért.

A vallomás nagy vonalakban egybevágott azzal, amit Jam­től hal­lot­tam húsz év­vel ko­ráb­ban. A mű­sza­ki hi­bák. A me­te­o­ro­ló­gus el­tű­né­se. Me­ria vé­res ha­lá­la. A ve­re­ke­dés a na­vi­gá­tor­ral. A harc a men­tő­kap­szu­lá­ért. A nyi­tott lég­zsi­lip.

De Owen mindezért a Stanton napjában lakó lényeket tet­te fe­le­lős­sé. Is­te­ni erőt és tu­dást tu­laj­do­ní­tott ne­kik. Azt mond­ta, ők épí­tet­ték az ug­ró­pon­to­kat is, amik le­he­tő­vé tet­ték, hogy az em­be­ri­ség be­jár­ja a ga­la­xist. Az ug­ró­pon­tok rend­sze­re az ő ki­ve­tett há­ló­juk volt sze­rin­te. És hogy Owen is csil­lag­lény­ként élt. So­kat ta­nult kö­zöt­tük. A csil­lag­lé­nyek a vi­lág­egye­tem el­ső in­tel­li­gens lé­nyei vol­tak, már az el­ső boly­gók meg­for­má­ló­dá­sa előtt ki­fej­lőd­tek. Év­mil­li­ár­dok­kal előt­tünk járt a tu­do­má­nyuk Owen el­mon­dá­sa sze­rint. De saj­nos mi­kor vissza­tet­ték em­be­ri test­be, az ap­ró em­be­ri agy nem tud­ta meg­őriz­ni mind­azt, amit meg­ta­nult.

Az eredeti nyomozás és a per elsősorban Owen el­me­ál­la­po­tá­ról szólt. Ő­rü­le­tét tény­ként ke­zel­ték. Csak az volt a kér­dés, mi­kor és mi­ért őrült meg. És őrü­le­té­ben mit tett a le­gény­ség­gel és a ha­jó­val.

Egy héten át néztük a Owen vallomásáról készült fel­vé­te­le­ket. Pró­bál­tuk ki­há­moz­ni a vad láz­ál­mok kö­zül a ra­ci­o­ná­lis ma­gya­rá­zat­hoz szük­sé­ges je­le­ket. Épí­tet­tünk egy rész­le­tes mo­dellt ar­ról, hogy a le­gény­ség tag­jai me­lyik pil­la­nat­ban hol le­het­tek a ha­jón. Szi­mu­lá­ci­ó­kat ké­szí­tet­tünk a fe­dél­ze­ti szá­mí­tó­gép kü­lön­bö­ző meg­hi­bá­so­dá­sa­i­ról. Pró­bál­tuk meg­fej­te­ni a rej­télyt.

— Mik a lehetséges magyarázatok? — kérdezte Bryan.

— Lássuk csak. Egyes számú lehetőség — kezdtem be­le. Bryan pre­cíz, struk­tu­rált gon­dol­ko­dás­mód­ja kez­dett rám is át­ra­gad­ni. So­kat ta­nul­tam tő­le. — Bal­eset. A Kék Ma­dár fe­dél­ze­ti szá­mí­tó­gé­pe meg­hi­bá­so­dott az erős su­gár­zás­tól, és is­me­ret­len mó­don a ha­jó szer­ke­ze­ti össze­om­lá­sát okoz­ta. Owen hi­bá­ja, hogy a ha­jó nem volt fel­ké­szül­ve, és hogy az el­ső meg­hi­bá­so­dá­sok után is foly­tat­ták a kül­de­tést. A bűn­tu­dat­tól fél­őrül­ten pró­bál­ta ma­gát fel­men­te­ni a fe­le­lős­ség alól.

— Kettes számú lehetőség — folytattam. — A na­vi­gá­tor, Tal­low, Mic­ro­Tech ügy­nök volt. Meg­öl­te Evi­ne-t és Me­ri­át, sza­bo­tál­ta a lég­zsi­li­pet, és sor­sá­ra hagy­ta a ha­jót. Egy má­sik Mic­ro­Tech ügy­nök fel­vet­te Tal­low men­tő­kap­szu­lá­ját. Owen hal­lu­ci­nált az erős su­gár­zás­tól és a szom­jú­ság­tól.

Ez volt a legerősebb elméletünk, és ennek a be­bi­zo­nyí­tá­sa lett vol­na a leg­na­gyobb hord­ere­jű az Ügyész­ség szá­má­ra. De nem volt könnyű bi­zo­nyí­té­ko­kat ta­lál­ni.

— Tallow nem élte túl az incidenst. Egy éven át ke­res­tem a nyo­ma­it. Meg­vizs­gál­tam min­den Bi­ro­dal­mi rend­szer­ben min­den ese­tet ami­kor va­la­ki Tal­low ked­venc piz­zá­ját és az ál­ta­la hasz­nált sam­pont egy na­pon vá­sá­rol­ta meg. Min­den ese­tet, ami­kor az ő na­vi­gá­ci­ó­já­ra jel­lem­ző­en so­rolt be dok­ko­lás­hoz egy űr­ha­jó. Ha bar­lan­gi re­me­te­ként élt vol­na egy Ba­nu boly­gón, ar­ról is tud­nék. Ha tény­leg ő volt a sza­bo­tőr, ve­le is vé­gez­tek. Tisz­ta mun­ka … ­Mi le­he­tett még?

— Hármas számú lehetőség. Az üstökösön rejtőzött egy má­sik ha­jó. In­nen sza­bo­tál­ták a Kék Ma­da­rat és kö­vet­ték el a gyil­kos­sá­go­kat.

— Igen. Ennek előnye az elkövetők számára, hogy bár­me­lyik bri­gád ér­te vol­na el el­ső­ként az üs­tö­köst, ők be tud­tak vol­na avat­koz­ni.

— Számunkra pedig az az előnye, — mondtam, — hogy na­gyon ke­vés űr­ha­jó és na­gyon ke­vés pi­ló­ta tud­na tö­ké­le­te­sen el­rej­tőz­ni egy üs­tö­kös mö­gött. Ha ott volt, de a Kék Ma­dár nem vet­te ész­re, ak­kor egy ap­ró egy­sze­mé­lyes gép kel­lett, hogy le­gyen. Ki­sebb, mint egy Hor­net. Vagy egy mó­do­sí­tott, szárny nél­kü­li Hor­net, vagy egy F7C–S. Le­szű­kül a gyanúsítottak kö­re.

Bryan jól értett a hajókhoz. A katonai specifikációkat ná­lam is job­ban is­mer­te. De nem büty­költ ha­jó­kat a sa­ját két ke­zé­vel. Nem tud­ta, mi le­het­sé­ges és mi nem. Én sem lát­tam még szárny nél­kü­li Hor­ne­tet, de tud­tam, hogy meg le­het csi­nál­ni. A szárny csak üzem­anya­got tá­rol, a lég­kö­ri ma­nő­ve­rek­nél se­gít és egy hosz­szú an­ten­na van be­le­húz­va. Le­sze­rel­ném őket, ha egy üs­tö­kö­sön ké­ne meg­búj­nom.

— Négyes számú lehetőség. Owen volt a MicroTech ügy­nö­ke — foly­tat­ta Bryan. — A sza­bo­tázs után el­fog­ták és em­lé­ke­zet­mó­do­sí­tó mű­té­tet vé­gez­tek raj­ta. En­nek a be­avat­ko­zás­nak a kö­vet­kez­mé­nye a csil­lag­lé­nyek köz­ti rab­ság em­lé­ke. Nin­cse­nek hi­va­ta­los fel­jegy­zé­sek az em­lé­ke­zet­mó­do­sí­tás mel­lék­ha­tá­sa­i­ról, de az Ügyész­ség ar­chí­vu­má­ban ta­lál­tam tit­ko­sí­tott le­írá­so­kat. A há­rom fel­jegy­zett ál­do­zat kö­zül ket­tő­nél rész­le­te­sen vizs­gál­ták a ki­ala­kult tév­em­lé­ke­ket. A tér és idő za­va­ra mind­ket­tő­nél jel­lem­ző volt. Egyi­kük­nél a ki­szol­gál­ta­tott­ság erős ér­zé­se is át­ha­tot­ta a ki­ala­kult álom­ké­pe­ket.

— Ötös számú lehetőség. Tényleg léteznek a csil­lag­lé­nyek!

Vicceltem, de Bryan nem nevetett.

— Csak mert valami valószínűtlen, még nem zár­hat­juk ki.

✦

Az ügyészség fizetett a nyomozásért. Nem bántam, hogy ala­pos mun­kát vé­gez­tünk.

Mindenkit megvizsgáltunk, aki érintett volt az ügyben. El­len­őriz­tük a val­la­tást vég­ző nyo­mo­zók bank­szám­lá­ját. Va­la­ki az egyik be­szél­ge­tés so­rán be­ho­zott egy csé­sze ká­vét. Le­nyo­moz­tuk az ő nagy­báty­já­nak a po­li­ti­ka­i kap­cso­la­ta­it. Vé­gig­néz­tük a per­ről ké­szült fel­vé­te­le­ket is. A bí­ró ki­vel járt együtt gol­foz­ni. Hol va­cso­ráz­tak az ügy­vé­dek. Kik vet­tek részt a Kék Ma­dár épí­té­sé­ben. Me­lyik al­kat­részt hon­nan sze­rez­ték be. A le­gény­ség mi­lyen han­gu­lat­ban volt in­du­lás előtt, ki ho­gyan ér­zett a töb­bi­ek iránt. Hi­á­ba telt el több mint száz év, a Bi­ro­dal­mi Ügyész­ség adat­bank­ja meg­őr­zött min­den kom­mu­ni­ká­ci­ót és pénz­moz­gást.

Szép nyár volt. Mindenki odakint sétált és játszott a se­kély hó­ban. De mi hó­na­po­kon át alig moz­dul­tunk ki, csak az adat­bank ódon ál­lo­má­nya­it búj­tuk. Örül­tem, hogy nagy­ma­má­tok kö­ze­lé­ben le­het­tem. Szé­pen göm­bö­lyö­dött a ha­sa. Még­is vágy­tam rá, hogy új­ra a pi­ló­ta­fül­kém­ben ül­jek és ki­nyíl­ja­nak fe­jem fe­lett a dokk sú­lyos ka­pui. El­jött en­nek is az ide­je.

A nyomozás minden szála az űrbe vezetett. Ha meg­ta­lál­nánk a ha­jó­nap­lót, bi­zo­nyít­hat­nánk a bal­ese­tet. Ha meg­ta­lál­nánk a roncs egy da­rab­ját, bi­zo­nyít­hat­nánk a kül­ső tá­ma­dást. Ha meg­ta­lál­nánk a men­tő­kap­szu­lát, meg­tud­nánk Tal­low sor­sát. Ha meg­ta­lál­nánk a csil­lag­lé­nye­ket … ­min­ket is bo­lond­nak néz­né­nek.

Kibéreltük egy órára a MicroTech elosztott te­lesz­kóp­há­ló­za­tát és vé­gig­pász­táz­tuk a bel­ső ke­rin­gé­si pá­lyá­kat. Az in­ci­dens­ben lét­re­jött bár­mi­lyen ké­mi­a­i nyom, vagy el­ve­szí­tett al­kat­rész olyan pá­lyá­ra kel­lett, hogy áll­jon, ami met­szi az üs­tö­kös ere­de­ti pá­lyá­ját. Ilyen tá­vol­ság­ból nem ta­lál­hat­tunk sem­mi konk­ré­tu­mot, de be tud­tunk azo­no­sí­ta­ni a leg­jobb va­dász­he­lye­ket. Eze­ket kel­lett, hogy vé­gig­lá­to­gas­suk és át­fé­sül­jük.

Az expedíció előtt jelentős átalakításokat végeztem Szán­csen­gőn. A ha­jóm­ra a ci­vil pi­a­con kap­ha­tó leg­na­gyobb DiSys ra­dart sze­rel­tem. A mai Will­sOp ra­da­rok­hoz ké­pest egy or­mót­lan szer­ke­zet volt, és nem is volt for­gat­ha­tó, csak elő­re lá­tott. De tíz­ezer ki­lo­mé­te­ren be­lül egy el­kal­ló­dott anya­csa­vart is meg­ta­lált vol­na.

Kíváncsiak voltunk fennmaradt kémiai lenyomatokra is. Bár több mint száz­húsz év el­telt, bíz­tunk ben­ne, hogy ha fel­rob­bant a Kék Ma­dár, a szét­szórt gá­zok nyo­mok­ban még azo­no­sít­ha­tó­ak lesz­nek. Sem­mi nem tű­nik el, csak fel­hí­gul. Nem árul­nak per­sze min­den ki­kö­tő­ben olyan ér­zé­keny mű­szert, ami­vel né­hány kal­ló­dó mo­le­ku­la ész­lel­he­tő a boly­gó­kö­zi űr­ben. Sze­ren­csé­re szom­szé­dunk, a Stan­ton rend­szer ne­gye­dik boly­gó­ja, a Crusa­der. Ipa­ri te­her­ha­jó­kat és mun­ka­ha­jó­kat épí­te­nek. Az ő egyik le­be­gő vá­ro­suk­ban ta­lál­tam meg és te­le­pí­tet­tem a meg­fe­le­lő mű­szert, egy Chi­mera na­noh­á­lót.

Felpakoltunk egy hónapra elegendő vizet és ételt, és va­dász­ni in­dul­tunk.

A DiSys radar tömegével alig bírtak a Száncsengő haj­tó­mű­vei. Las­san cam­mog­tunk a rend­szer bel­se­je fe­lé. Hasz­no­san töl­töt­tük az időt ad­dig is. Bryan to­vább dol­go­zott a Mic­ro­Te­c­hen meg­kez­dett mo­del­le­ken, én pe­dig az új mű­sze­re­ket ka­lib­rál­tam. A gyár­tók per­sze el­vi­leg tö­ké­le­te­sen be­ál­lít­ják őket, de so­sem tud­ni, hogy a ha­jó egyéb be­ren­de­zé­sei mi­lyen ha­tás­sal van­nak rá­juk. Be­kap­csol­tam a ra­dart és ki­bo­csá­tot­tam a na­noh­á­lót. Na­po­kig tar­tott, míg a nap­szél ki­fe­szí­tet­te a há­ló vég­te­le­nül fi­nom szö­ve­tét. Öt négy­zet­ki­lo­mé­te­res te­rü­le­tén min­den há­rom­atom­nál na­gyobb mo­le­ku­lát ér­zé­kelt. A Chi­mera há­ló­nak a hir­de­tés sze­rint jobb a szag­lá­sa, mint a Föld összes ku­tyá­já­nak együtt­vé­ve.

A nap egyre csak nőtt. Mikor a MicroTech körüli pá­lyá­ról meg­szo­kott mé­ret száz­szo­ro­sá­ra nőtt, be kel­lett csuk­juk a pi­ló­ta­fül­ke spa­let­tá­it. A hű­tő­rend­szer ma­xi­má­lis fo­ko­za­ton mű­kö­dött, még­is sza­u­na lett a Szán­csen­gő­ből. A mél­tó­sá­gos Bryan Win­ga­te pró­bál­ta meg­őriz­ni mél­tó­sá­gát, így én is ma­ga­mon tar­tot­tam egy tö­röl­kö­zőt. Szen­ved­tünk, de meg­ér­kez­tük a meg­cél­zott pá­lyá­ra. Ezen a tá­vol­sá­gon pusz­tult el a Kék Ma­dár, és itt re­mél­tünk a rej­tély meg­fej­té­sé­re akad­ni.

A nanohálót nem lehet behúzni, túl finom hozzá. Egy­szer­hasz­ná­la­tos. És a gyor­su­lást is rosszul tű­ri. A haj­tó­mű­ve­ket ki­kap­csol­va sod­ród­tunk a ret­rog­rád pá­lyán. A Stan­ton rend­szer­ben a leg­több boly­gó­kö­zi ré­szecs­ke az óra­mu­ta­tó já­rá­sá­val meg­egye­ző­en ke­ring, mi pe­dig ez­zel el­len­ke­ző irány­ban so­rol­tunk be. En­nél a tá­vol­ság­nál ti­zen­egy stan­dard föl­di nap volt a kör­pá­lya ke­rin­gé­si ide­je, te­hát egy szűk hét alatt szem­be­ta­lál­koz­hat­tunk min­den, a szo­ká­sos irány­ban ke­rin­gő ob­jek­tum­mal.

Három napig semmi nem történt. Az izzasztó me­leg­ben le is ad­tam azt a pár ki­lót, amit az ott­hon töl­tött hó­na­pok alatt fel­szed­tem. A mi­re­lit éte­le­ket már ki­ol­vasz­tás nél­kül et­tük. Sem a ra­dar, sem a na­noh­á­ló nem ér­zé­kelt sem­mit. Hogy el­üs­sük az időt, min­den­ről be­szél­get­tünk. Fo­ga­dá­so­kat kö­töt­tünk a nyo­mo­zás ki­me­ne­te­lé­re. Bryan a kar­ri­er­jét tet­te rá, hogy a Mic­ro­Tech bű­nös, én pe­dig a boly­gó­mat, hogy ár­tat­lan.

A negyedik napon végre dübörögni kezdett a Vanduul hea­vy me­tal. Az Up In Ar­mi­tage együt­tes slá­ge­rét ál­lí­tot­tam be éb­resz­tő­nek, ha a ra­dar ész­lel va­la­mit. Egy na­pok óta épü­lő kár­tya­vá­rat fel­rúg­va ve­tet­tük ma­gun­kat a pi­ló­ta­fül­ké­be. Egy­mil­lió ki­lo­mé­ter­re egye­ne­sen előt­tünk ér­zé­kel­tünk va­la­mit. Épp a ra­dar fel­bon­tá­sá­nak ha­tá­rán volt, te­hát a pon­tos mé­re­tét nem tud­tuk meg­mon­da­ni. Le­he­tett akár men­tő­kap­szu­la, vagy egy roncs da­rab­ja is. Nyolc per­cünk volt a ta­lál­ko­zá­sig. Meg­nyi­tot­tam a vo­nó­su­gár cél­zó­prog­ram­ját és vár­tam, hogy fel tud­juk szip­pan­ta­ni a tár­gyat.

Egy perccel később a tárgy eltűnt. Tárgyak nem szok­tak el­tűn­ni, te­hát a DiSys ra­dar kel­lett, hogy meg­hi­bá­sod­jon. Ra­dar nél­kül nem tud­juk be­fog­ni a tár­gyat. Ki­lyu­kaszt­ja a na­noh­á­lót, és so­se tud­juk meg, hogy mi volt az. Bár üt­kö­zés­nek gya­kor­la­ti­lag sem­mi esé­lye nem volt, leg­rosszabb le­he­tő­ség­ként még ez is eszem­be ju­tott.

— Kimegyek és helyrekalapálom — mondtam Bryan­nek két át­ko­zó­dás kö­zött. A lég­zsi­lip fe­lé fut­va le­dob­tam ma­gam­ról a tö­röl­kö­zőt és fel­mar­kol­tam egy űr­ru­hát a szek­rény­ből. Be­in­dí­tot­tam a zsi­li­pet, és míg ki­szi­vaty­tyúz­ta a le­ve­gőt kö­rü­löt­tem, be­búj­tam az űr­ru­há­ba.

— Hat perc — szólt Bryan hangja a szkafanderemben.

Elmúlt a mesterséges gravitáció, kinyílt a zsilipkapu, és már mász­tam is a ra­dar fe­lé. Dőlt rám a ret­ten­tő su­gár­zás, de az űr­ru­ha fel volt er­re ké­szül­ve. Még job­ban is hű­tött, mint a fe­dél­ze­ti rend­szer. Má­szás köz­ben a ha­jó ha­la­dá­si irá­nyá­ba dob­tam az Arc­light rep­li­ka pisz­to­lyo­mat. So­sem ta­nul­tam meg jól lő­ni, és sze­ren­csé­re so­sem bán­tam meg.

— Bryan, látsz valamit a radaron?

— Semmit.

Tehát tényleg a radar volt a hibás. Az öt méter át­mé­rő­jű rá­dio­an­ten­na ott volt, aho­va fel­he­gesz­tet­tem in­du­lás előtt. Meg­kar­co­lód­ha­tott, vagy ki is lyu­kaszt­hat­ta egy mik­ro­me­te­or, de ak­kor is mű­köd­nie kel­lett vol­na. Biz­to­san a ká­be­le­zés hi­bá­so­dott meg. Le­tép­tem a pa­nelt, és el­kezd­tem szét­szed­ni és össze­rak­ni a ká­be­lek il­lesz­té­se­it.

— Öt perc. Még mindig nem látok semmit.

— Négy perc. Még mindig semmi.

— Három perc.

— Howard, gyere be! Hagyd a radart! — hívott Bryan iz­ga­tot­tan. — Nö­vek­szik a su­gár­zás, mind­járt el­kap min­ket egy nap­ki­tö­rés!

Nem akartam elhinni a balszerencsémet. Nem volt időm már vissza­mász­ni a zsi­lip­hez. A nap fe­lé for­dí­tot­tam a ha­szon­ta­lan ra­dar­er­nyőt és az ár­nyé­ká­ban búj­tam el. Épp rá­di­óz­ni akar­tam Bryan­nek, ami­kor el­ért min­ket a ki­tö­rés. A Szán­csen­gő ener­gia­paj­zsa fel­iz­zott és vi­ha­ros szín­ka­val­kád­ba bo­rí­tott min­dent. Mint­ha for­gó­szél szip­pan­tott vol­na fel egy fes­ték­gyá­rat. A ve­szé­lyes su­gár­zás­tól meg­vé­dett min­ket, de az élet­re ár­tal­mat­lan hul­lám­hosszo­kat át­en­ged­te. A szka­fan­der rá­di­ó­ja a po­kol min­den hang­já­val zör­gött a fü­lem­ben.

Amilyen gyorsan kezdődött, olyan lassan maradt abba az ér­zék­szer­ve­im ost­ro­ma. A zör­gés las­san el­hal­kult, és le­het, hogy ab­ba is ma­radt. An­nyi­ra csen­gett a fü­lem, hogy nem tu­dom biz­to­san meg­mon­da­ni. A pajzs is fo­ko­za­to­san át­lát­szó­vá vált.

— Kint minden rendben — rádióztam.

— Bent minden rendben — rádiózta Bryan.

Kibújtam a radar árnyékából és visszafordítottam az út­irány­ba.

— Bryan, látsz valamit a radaron?

— Mintha egy pisztoly távolodna tőlünk lassan.

Kicsit meglepett volt, hogy hogy került oda egy pisz­toly. Én is ki­csit meg­le­pett vol­tam, hogy meg­ja­vult a ra­dar. Az is­me­ret­len tárgy saj­nos már rég el­ha­gyott min­ket. Nem üt­köz­tünk össze. A na­noh­á­lón kel­lett, hogy lyu­kat üs­sön.

A fejemet forgattam, hogy megtaláljam a sérülést a fi­nom szö­ve­ten, mi­kor meg­lát­tam a tü­zet. A na­noh­á­ló nap fe­lé eső ol­da­la lán­golt. Nem tu­dom, mi­lyen ve­gyü­le­tek­ből csi­nál­ják a Chi­mera há­lót, de mint ki­de­rült, oxi­gén nél­kül is jól ég. Per­sze egy nap­ki­tö­rés kel­lett a be­gyúj­tá­sá­hoz.

A tűz a hajó felé terjedt. Le kellett vágnom a háló bal­ol­da­li pány­vá­it. Míg nyi­szál­tam a ru­gal­mas fo­na­to­kat, meg­ta­lál­tam a tárgy ál­tal ütött lyu­kat is. Kö­zel volt a ha­jó­hoz. Sza­bá­lyos ke­rek lyuk, ta­lán egy­mé­te­res át­mé­rő­vel. A lán­gok kö­rül­tán­col­ták. Az iz­zó na­noh­á­ló ka­var­gó min­tá­kat raj­zolt kö­ré.

Alighogy levágtam, a háló baloldalát elemésztették a lán­gok. De a tűz nem ter­jedt át a jobb­ol­dal­ra, és a ha­jó is sér­tet­len ma­radt. Ki­csit meg­nyu­god­va in­dul­tam vissza a zsi­lip­hez.

Ahogy a zsilip ajtaját nyitottam volna, megálltam egy pil­la­nat­ra. Bal ke­zem a Kék Ma­dár­ról örö­költ mág­ne­ses il­lesz­tő­kar­ba ka­pasz­ko­dott. A kesz­tyűm­től bal­ra a gyár­tó cég kü­lö­nös lo­gó­ja csil­lo­gott. Ren­ge­teg kör volt fi­no­man egy­más­ba gra­ví­roz­va. A min­ta rop­pant ren­de­zett volt, de még­sem le­he­tett meg­fo­gal­maz­ni a ren­de­ző­el­vet. El­vet­tem a ke­zem. Alat­ta a lo­gó ügyet­len má­sa volt. Min­dig azt hit­tem, Jam vés­te be­le, mi­kor ki­csi volt. Itt nyo­ma sem volt fi­nom­ság­nak, és a szer­ke­ze­tet sem má­sol­ta le jól. De ez a rajz is a szim­met­ria meg­fog­ha­tat­lan il­lú­zi­ó­ját kel­tet­te. Úgy, mint a na­noh­á­lón kör­tán­cot lej­tő lán­gok.

Hirtelen megértettem, miről beszélt Owen húsz évvel ko­ráb­ban.

— Vidd vissza a válaszom — mondta a hordágyon, ami­kor el­vit­ték a men­tő­sök.

A különös jel nem logó volt. A durva másolatot nem Jam, ha­nem ő ma­ga vés­te oda. Ez volt Owen vá­la­sza, és én vol­tam a pos­tás.

A Száncsengő hajtóművei beindultak és elrepültek. Az egyik jobb­ra ment, a má­sik bal­ra. Mint­ha össze­vesz­tek vol­na egy­más­sal és a ha­jó töb­bi ré­szé­vel.

— Howard, valami nem stimmel a fedélzeti rendszerrel — hal­lot­tam Bryan hang­ját.

— Ötös számú lehetőség — motyogtam. — Szétesik a ha­jó.

— Gyere a mentőkapszulához! Siess, nem tudom, mi tör­té­nik!

A légzsilip külső kapuja leoldott és egy lassú piruettel el­tán­colt mel­let­tem. A bel­ső ka­pu sem volt már a he­lyén. A ki­szö­kő le­ve­gő­ben egy má­sod­per­cig hal­lot­tam a szét­eső ha­jó hang­ja­it. Jó ne­vet ad­tam ne­ki. Az el­sza­ba­dult fém­al­kat­ré­szek csi­lin­gel­tek az utas­tér­ben.

A légzsilip kapujával szemben volt a mentőkapszula be­já­ra­ta. Bryan épp ak­kor ve­tet­te be ma­gát. Raj­ta nem volt űr­ru­ha, sze­ren­csé­je volt, hogy el­ér­te a kap­szu­lát. Nem hal­lot­tam, de a kap­szu­la üveg­aj­ta­ján át lát­tam, ahogy ki­ált ne­kem. In­te­ge­tett, hogy men­jek ve­le. A ma­ga mel­let­ti ülés­re mu­to­ga­tott.

Körülöttünk végképp darabokra hullott minden. A ra­dar nagy er­nyő­je a na­noh­á­ló­ba akad­va ke­rin­gett a ha­jó kö­rül. A pi­ló­ta­fül­ke ti­zen­két üveg­lap­ja a sem­mi­ben for­go­ló­dott, és szét­szór­ta a nap ra­gyo­gó fé­nyét. Már a váz pa­ne­lei is el­vál­tak a gra­fén me­re­ví­tő­csö­vek­ről. Min­den csa­var, amit a ha­jó­mon va­la­ha meg­húz­tam, el­en­ge­dett, min­den he­gesz­tés ki­ol­vadt, min­den al­kat­rész el­sza­ba­dult és sa­ját út­já­ra in­dult.

Én a mágneses illesztőkarba kapaszkodtam és néz­tem a kép­te­len je­le­ne­tet. In­tet­tem Bryan­nek, hogy ne vár­jon rám. To­vább ki­a­bált, de mi­kor el­kezd­tek ki­gyul­lad­ni kö­rü­löt­tünk a bú­to­rok, rá­csa­pott a kap­szu­la in­dí­tó­gomb­já­ra. El­re­pült, és tud­tam, hogy nem lá­tom töb­bet.

✦

— A csil­lag­lé­nyek! A csil­lag­lé­nyek! — ki­a­bál­ták a gye­re­kek Ho­ward pa­pa kö­rül. Lé­leg­zet vissza­folyt­va hall­gat­ták ed­dig a me­sét, de most érez­ték, nem vár­hat to­vább az igaz­ság pil­la­na­ta.

— Két hé­tig sod­ród­tam az űr­ben. Csak én és ez az il­lesz­tő­kar — foly­tat­ta Ho­ward. Te­kin­te­te időn­ként az ölé­ben pi­he­nő acél­cső­re té­vedt. — Ne­he­zen ta­lált meg a Mic­ro­Tech men­tő­csa­pa­ta, mert már egy nap­pal ko­ráb­ban nyo­mát vesz­tet­ték a Szán­csen­gő re­giszt­rá­ci­ós je­lé­nek. Mi­lyen volt a csil­lag­lé­nyek kö­zött? Mi­lyen ér­zés egy csil­lag mé­lyén él­ni a vi­lág­egye­tem leg­ősibb, leg­ha­tal­ma­sabb lé­nyei kö­zött? Nem tu­dom. En­gem nem ej­tet­tek fog­ság­ba. Ép el­mé­vel túl­él­tem a hány­ko­ló­dást.

— Bryan men­tő­kap­szu­lá­ját nem ta­lál­ták meg. A nyo­mo­zók azt mond­ták, a nap­ki­tö­rés­től meg­sé­rül­het­tek a kap­szu­la rend­sze­rei is. Nyil­ván ez a ki­tö­rés pusz­tí­tot­ta el a Szán­csen­gőt. Bár nem így érez­tem ak­kor, sze­ren­csém volt, hogy raj­tam volt a nagy su­gár­zá­sú kör­nye­ze­tek­re ter­ve­zett űr­ru­ha.

— Hogy a jö­vő­be­li bal­ese­te­ket el­ke­rül­jék, ki­je­löl­tek egy til­tott zó­nát a csil­lag öt­ven­mil­lió ki­lo­mé­te­res kör­nye­ze­té­ben. Ci­vil és ka­to­nai űr­ha­jók­nak is en­ge­dély­kö­te­les a be­lé­pés, és nem ad­nak ki en­ge­dé­lye­ket. Új Bi­ro­dal­mi Ügyész kap­ta meg az ügyet, aki Stan­ton meg­lá­to­ga­tá­sa nél­kül le­zár­ta a nyo­mo­zást. En­gem ki­fi­zet­tek, és egy pénz­ju­ta­lom­mal nem já­ró ki­tün­te­tést is kap­tam tő­lük.

— De nem a ki­tün­te­tés jut eszem­be, ha er­re az ügy­re gon­do­lok, ha­nem ez az acél cső — mond­ta Ho­ward a le­ve­gő­be emel­ve az il­lesz­tő­kart. — Lát­já­tok, itt volt a fi­no­man gra­ví­ro­zott min­ta. És itt volt Owen oda­vé­sett vá­la­sza. És mind­ket­tő nyom nél­kül el­tűnt, míg az űr­ben sod­ród­tam. Ezt ma­gya­ráz­zá­tok meg!

A hall­ga­tó­ság­nak csak ennyi kel­lett. Mind meg akar­ták néz­ni az acél­csö­vet, ke­zük­be fog­ni a sú­lyos bi­zo­nyí­té­kot. Gye­rek­ri­csaj töl­töt­te be a nagy fa­ház ét­ke­ző­jét. Ké­ső es­tig űr­ha­jó­sat és csil­lag­lé­nye­set ját­szot­tak, és azt ter­vez­ték, ho­gyan fog­nak min­dent ki­nyo­moz­ni, ha na­gyok lesz­nek.

Darabos Dániel (CyHawk)