A Kronosz hőse – Hogyan születik egy beszéd

A gyakorlótér fölötti teraszon állt, kezeit összefonta maga előtt, sebhelyes arcát mindenki ismerte az újonc kadétok közül. A fiatalok négyszögben álltak a polimer beton mikrobarázdás felületén, mérsékelten tűzött rájuk a Kilian napja. Sokszínű öltözékük idegen volt ebben a katonás környezetben.
„Az admirális”, akiről azt tartották, puszta tekintetével kettéhasít egy vanduul rombolót, vérfagyasztó mosollyal pásztázta végig az alakzatot. Az elmúlt négy évben mióta ő volt az akadémia parancsnoka, öten ájultak el átható tekintetének súlya alatt és ebből csak három volt lány. Pedig a legritkább esetben foglalkozott fegyelmi kérdésekkel. A kadétokkal is csak ünnepi alkalmakkor társalgott, nem mintha nem beszélgetett volna velük szívesen, szeretett anekdotázni, viccet mesélni, de ez a flotta akadémia és elfogadta, hogy azzal segíti legjobban az oktatást, ha táplálja a róla kialakult képet.
Vajon mit gondolnának a kadétok, ha tudnák, hogy a mosoly csak a tépett szélű sebhely miatt ilyen rideg? Meg sem fordult a fejükben, hogy a vágás nyomát tulajdonosa bármikor rendbe hozathatná egy harminc perces nanobot rekonstrukciós beavatkozással. Ha megtenné, akkor a mosolya barátságos lenne, viszont a legendája megcsorbulna, amit köré szőttek az évtizedek.

Négy éve vezette be ezt a ceremóniát, amikor megérkezett az első szakajtó űrfióka. Ezek a fiúk és lányok tizenhat, tizennyolc évesen kerülnek ide, közvetlenül az alapvizsgák után. Még gyerekek, csak hiszik, hogy flottatisztek akarnak lenni. Legtöbbjüknek ez csak kaland keresés vagy kitörés az unalmas kolóniai élet kiszámítható világából. A parancsnok úgy gondolta az a tisztességes, ha az eskü előtt kapnak egy esélyt arra, hogy visszakozzanak. Ilyenkor használta ki félelmetes hírnevét és olyan beszédet tartott, ami ötven százalékkal javította az akadémia későbbi lemorzsolódási rátáját. Az idegen kultúrák tanszék vezetője, Granolet professzor a második évében petíciót küldött neki, amiben tiltakozott a kegyetlen és cinikus hangvétel miatt. Mentségére szóljon, a legnagyobb vészhelyzet életében egy komoly bélfertőzés volt, amit egy autentikus Xi’An vacsora elfogyasztása után szenvedett el. Granolet fő érve az volt, hogy sok olyan tehetséges fiatalt is elriaszt, akik hasznosak lehetnének az adminisztratív vonalon. Az admirális enyhén csikorgó fogakkal, mérsékelt udvariassággal csak annyit mondott, hogy az írnokok és a flotta gépész zsenijei is elsősorban harcosok és csak másodsorban szakemberek, ha arra kerül a sor, nekik is fegyvert kell ragadniuk, hogy megvédjék a termináljaikat és a géptermet a behatolóktól.
Az akadémia parancsnoka mélyet lélegzett. Itt a városoktól távol jó volt a levegő, nem volt steril, mindig a gyermekkorára emlékeztette. Felnőtt életének jelentős részét az űrben élte le mesterséges levegőben. Tizenöt éves koráig viszont telepes volt, illetve a szülei voltak telepesek és ő úgy gondolta ő is az lesz. Szerette azt az életet, tulajdonképpen gondtalan volt. Egészen addig a napig, egészen addig a napig…

Turán rendszer¹: Turán III. mezőgazdasági kolónia. Negyven évvel korábban.

– Andrew! Tanulj rendesen az alapvizsgára, mert csak jó eredményekkel vesznek fel az egyetemre és csak…
– Igen anya, csak akkor lehetek értékes telepes.
Ez már szertartás volt, minden reggel ezzel búcsúztak egymástól, mind a ketten nevettek. Andrew, illetve András, mert a szülei magyar származásúak voltak, bár ez már nem sokat jelentett, de valamiféle identitást, különös tartást adott a családjának és a telepet alapító családok nagy részének, leült a terminál elé és lehívta a kolónia központi adatbázisából a szükséges információkat.
Eközben a véletlenek különös kegyetlenségéből két ugrópont figyelő szonda mikromásodpercre egyszerre jelzett, de a túlhajszolt technikus sajnos csak a menetrend szerint várható tehergép érkezését konstatálta.
Bár az ugrópontok és a warp technológia a rendszerek közötti utazást felgyorsították, ez volt a legkorább alkalom, hogy az érkező közvetlen csatornát nyithatott feléjük. Az online kommunikációt a fizika törvényei lekorlátozták, azaz a fénynél gyorsabb kommunikáció jelenlegi tudásunkkal is lehetetlen. Született megoldás 2650-ben, az RSI egyik kutatóintézete kifejlesztette az ugrópont kommunikációs átvitel technológiáját. Ezekhez viszont komoly relé/kódoló/dekódoló állomásokat kell telepíteni, olyan pontokra, ahonnan merőlegesen, közvetlenül rálátnak az ugrópont eseményhorizontjára. Egy alig lakott rendszer nem engedheti meg magának az ilyen költséges technológiákat (tulajdonképpen állandó személyzetű űrállomások). Ezért az információk, adatbázisok frissítését, levelezést a hetente érkező szállító géppel bonyolították le.
Be is jelentkezett Rosy a gép reszelős hangú kapitánya. Kedélyesen elbeszélgettek, Rosy a gyümölcs és steak helyzetet firtatta, míg Tom, a technikus a holofilm rendeléséről érdeklődött.
Délre megérkezett a tehergép, simán landolt a hangárelőtéren aztán a személyzet betolta a hangárba, megkezdték a kirakodást.

András délig tanult, az évzáró vizsgáin mindig maximális pontszámot ért el és nem akarta elrontani ezt a hagyományt. Tanulás után elfogyasztotta az ebédet, amit apja küldött haza a központ konyhájáról. Ebéd után elvégezte a kerti teendőket, megcsodálta az első holdkeltét, játszott a család terelő kutyájával, aztán bement a szabvány telepes házukba, amit öt éve állítottak föl egyetlen délután alatt, amikor a Turán III terraformálása befejeződött és virtuális élmény játékkal múlatta az időt.
A téboly alkonyat előtt kezdődött, a közeli riasztó rendszerek ismeretlen hajókat észleltek az orbitális pályán, és mire bárki észbe kapott már a légkörben voltak. Amikor megszólalt az egyetemes riasztó szignál, már tüzet is nyitott a kilenc támadó gép. A kolónia kezdetleges védelme nehézkesen életre kelt, a húsz milicista a lőállásokba rohant és pontatlan tűzzel árasztották el az ég meglehetősen csekély hányadát. Az elhárító pajzsok csak a fő épületet és a terraformáló központot védték. Normális esetben itt kellett volna menedéket keresnie a kétezer telepesnek. Vészhelyzetekre az UEE telepített egy kommunikációs szonda állomást, amit az előre rögzített vészhelyzeti protokollok kiválasztásával a kolónia vezetői aktiválhattak. A támadás végén a polgármester aktiválta is a rendszert. A szonda a rögzített adatokkal és élesített jeladóval a magasba szökkent és a vanduulok annak rendje és módja szerint porrá is lőtték, mielőtt warpolhatott volna az ugróponthoz.

András arra lett figyelmes, hogy a kutyája morog. Csúnya morgás volt, egy kicsit meg is ütközött rajta, aztán a kutya kiszaladt, és ugatott, mint az őrült. Egy percen belül jött az egyetemes riasztás szignálja, és a fura távoli mennydörgések. Csak később jött rá, hogy hangrobbanások voltak, utána jött a borzalom.
Egy nagy energiájú részecske lövedék letépte a ház felső szintjét, a fiút hanyatt vágta a légnyomás aztán rázúdultak a törmelékek.

 

A következő, amire emlékezett, hogy az utca szélén áll a megsemmisült házuk előtt. Tompán, távolról hallotta a riasztás szűnni nem akaró vijjogását és az emberinek alig mondható hangok kakofóniáját. Elméje kezdte értelmezni az értelmezhetetlent; arra jött egy szanitéc, kezébe nyomott egy univerzális sebpólyát és egy fiola fájdalomcsillapítót, valamit motyogott, hogy minden rendben lesz és elfutott a jajgatás irányába. András nem értette miért kapta a felszereléseket. Természetesen tudta használni őket, az elsősegély alap tantárgy volt a kolónián, de ha itt vannak a szanitécek akkor ő kit lásson el, és pont ezekkel a cuccokkal? Értetlenül felnézett a kezében tartott tárgyakról, és kővé dermedt. A szemben lakó család anyukája kúszott elő az épnek látszó ház mellől.

Gisella néni, aki fantasztikus sütiket sütött és mindenkivel rendes volt, most állati vicsorral az arcán, csonkolt bal kezével vonszolta magát előre ismeretlen célja felé, épnek látszó jobb kezében fejetlen kisfia testével. Hosszú, véres nyomot hagyott maga után, emberfeletti erővel elért az utca közepéig és ott kihunyt a fény a szemében. András összegörnyedt és ellenállhatatlanul feltörő gyomortartalmát a kertkapu tövébe zúdította. Eközben nyilallt bele a fájdalom az állától a halántékáig, elakadt a lélegzete, majdnem megfulladt. Rátört a köhögés, ami még jobban fájt, odakapott az arcához és érezte a vágást az ujjai alatt. Megértette a szanitéces incidenst, visszabotorkált a házhoz, de nem látott ép holmikat, hát viszolyogva elindult a szemben álló házhoz.

Nem tudta legyűrni a késztetést, hogy ránézzen a nő holttestére miközben elhaladt mellette. Keserű lett a szájíze, de már nem öklendezett. Előre szegezte a tekintetét és meg sem állt a higiéniai blokkig. Óvatosan kiöblítette a száját, megmosakodott és tűrhető kötést helyezett el az arcára. Bekapott két tablettát és erőlködve lenyelte, mire a gyomra határozottan tiltakozott az inzultus ellen. Ahogy múlt a fájdalom, újra tudott értelmesen gondolkodni.
A fénylő Terrára, anya és apa! Kirohant a házból és elindult a központ felé. Eszébe jutott a karjára rögzített komlink, de azt is tönkre tette a törmelékeső, ami az arcával, és ahogy a tükörben is látta, a ruháival is elbánt. Érezte, hogy lassan pánikba esik. Lelassított és mélyeket lélegzett. Biztonságban voltak, mondogatta magában, amíg a központhoz nem ért.
A szülei mindketten a telepesek vezetői közé tartoztak, apja főmérnök volt, ő felelt az energia ellátásért és tulajdonképpen minden technikai dologért a településen. Édesanyja agronómus és exo-biológus volt, ő vezette a gazdaságot, ami ellátta a kolóniát élelemmel. Zsibbadt és viszketett az arca, érezte, ahogy a multipólya elkezdi lezárni a sebét. Már éppen be akart rohanni az épületbe, de meglátta édesapját a hangár előtt egy kisebb csoporttal tárgyalni. Egy kő gördült le a mellkasáról. Ha nem látta volna azokat a szörnyűségeket és nem érzékelte volna a feszültséget a csoport tagjain, talán fel is kiált örömében. Így inkább csak futásnak eredt. Apja felfigyelt a szapora léptekre és egy regényt megtöltő érzelem hullámzás futott végig az arcán. Kitárta karját fia felé, de közben még beszélt valakihez. Közelebbről a feszültség már inkább pániknak látszott a csoport tagjain. András büszke volt apjára, rajta nem látszott a nyers félelem. Odaért hozzá, apja türelmet kért a csoporttól és megölelte fiát, vigyázva az arcára.
– Jól gondoltam, hogy megsérült a linked. Anyád majdnem megőrült, amíg az egyik szanitéc nem szólt, hogy megvagy. Ő jól van, nemsokára ideér a készletekkel.
– Apa mi volt ez, mi történt? A házunk teljesen összedőlt. Gisella néni és a kis Pity… meghaltak.
Ahogy szakadtak föl a kérdések és az érzelmek, majdnem elsírta magát, de sikerült elfojtania, csak a szeme sarka lett nedves és a hangja csuklott el. A főmérnök sóhajtott, bűntudata volt, egy tizenhat éves gyereknek olyasmiket kellett átélnie, ami felnőtteket is próbára tenne. Arra nem is mert gondolni, mi lett volna, ha meghal az egy szem fia.
– András, rajtunk ütöttek, nem követeltek semmit, egyszerűen megszórták a várost. Amikor tüzet nyitottunk és pajzsokba ütköztek, elmentek.
– Vissza fognak jönni, ez csak teszt volt, megmérettünk és könnyűnek találtattunk – mondta egy reszelős női hang a közelből. – Ezek vanduul fejvadászok voltak, most néztem meg az érzékelő naplókat, negyvenöt kisebb és egy nagyobb, valószínűleg zsákmányhajó lépett a rendszerbe – folytatta a Rosy a tehergép pilótája. – Tipikus portyázó falka, átfésülnek minden bolygót a naprendszerben, minden gyengébb települést kifosztanak.
– Itt a Turán rendszerben ez az egyetlen település – nyögte a polgármester.
– Negyvenhat hajó támadását legfeljebb fél napig bírják a pajzsok – közölte színtelen hangon a technikusok vezetője.
– Kozak, ön mit javasol? – szólt a polgármester András apukájához.
– Mindenkit a barlang bányákba kell menekíteni a készletekkel és a kézifegyverekkel.
– A kihelyezett erőmű öt évig bírja maximális terhelésen, mobil pajzsgenerátorokkal lezárjuk a járatokat. Ott kitarthatunk a felmentésig
– Mi itt maradunk és leszedünk annyit, amennyit csak tudunk és feltartjuk őket. – szólt a milicisták vezetője.
– Minden percre szükség lesz a bányák lezárásához. Mennyi időnk lehet? – szólt Kozak főmérnök kérdése Rosy kapitányhoz.
– Körülbelül négy-öt óra. De én nem megyek a föld alá. Inkább kitörök, mielőtt ideér az egész falka.
– Elvihetné a súlyos sebesülteket – szólt Dr. Kolper a kolónia főorvosa. – A barlangban nem tudom ellátni őket.
A polgármester és a milicista parancsnok elrohant elindítani az evakuálást. A főtechnikus már a linken utasította a felszerelések felrakodását néhány nehéz gépre. Rosy megbökte Kozakot:
– Van egy fölös mobil pajzsuk, jól jönne a kitöréskor.
A főmérnök elhúzta a száját, ami talán mosoly is lehetett volna, majd odaszólt a főtechnikusnak, aki azonnal intézkedett. Rosy köszönetként biccentett, majd a hangár felé indult. Kozak félretolta fiát, megkérte várja meg ott és hosszú léptekkel Rosy után ment. A hangárkapuban érte utol, megálltak és beszélgettek, Rosy egyszer Andrásra nézett, aztán megrántotta vállát és bólintott.
– Andriskám! – A fiú édesanyja szélsebesen futott a betonon át, sírt és nevetett egyszerre. Összeölelkeztek, mire megszabadult András az anyai csápok közül visszaért az apja is. Arca gondterhelt volt, tájékoztatta feleségét a helyzetről, majd megkérte menjenek kicsit félre. András csatlakozni akart hozzájuk, de apja elküldte, hogy hozzon nekik inni, a dehidratáltság veszélyes. Ahogy visszafelé jött a palackokkal, olyasmit látott, amit eddig csak két alkalommal eddigi életében. A szülei nem veszekedtek. Sokszor vitatkoztak szakmai vagy politikai dolgokról. Ezekbe az eszmecserékbe egy ideje bevonták őt is, hogy tanulja az érvelés és a gondolkodás művészetét, de a veszekedés nem volt mindennapos, sőt. Anyja egyszer csak elsírta magát, és az apja mellkasára borult. Kozak vigasztalta, a haját csókolta és a hátát simogatta. András megnyújtotta a lépteit, látta, hogy apja észreveszi és szól az anyjának is. Mire odaért, anyja odabólintott az apjának, majd megpróbált mosolyogni fiára, nem sok sikerrel.
– Nekünk indulnunk kell – mondta az anyja hirtelen, tettetett nyugalommal – De neked fiam a szállítógéppel kell menned.
– Miért anya? A barlangok biztonságosak, nem?
John Kozak arca alig észrevehetően megrándult, szerencsére fia éppen a feleségére nézett. Utált hazudni.
– Igen, biztonságosabb, mint ezek az épületek, nem is ezért kell elmenned, hanem azért mert a teherhajón van rád szükség. Minden gyermeket, aki felfér, elküldünk, és te vagy köztük a legidősebb. Segítened kell a kapitánynak rendet tartani.
– Ha vége lesz ennek a csetepaténak, már jössz is vissza drágám – suttogta a fülébe az édesanyja.
– Fiam vigyázz magadra és a többiekre is, elvárom, hogy becsülettel teljesítsd a kötelességedet – fordult fiához a főmérnök és hosszan megrázta a kezét.
Aztán rekedten közölte, hogy mennie kell, és elindult az épület felé.
– Rosy kapitány jó ember, hallgass rá drágám. Pár nap és találkozunk, ne feledd, mi nagyon szeretünk téged.
Megcsókolta fia épp arcfelét, majd eltolta magától. Jól megnézte magának. – Menj, segíts a behajózásban, nekem is menni kell, a készletek nem szállítódnak el maguktól.
Még egy rövid ölelés és ment is sietve, csak a rázkódó válla árulkodott arról, hogy némán zokog.

Miután szüleit elnyelte a központi épület, András a hangár felé indult. Agya dolgozott, mint egy túlpolarizált kertész droid. Valami nincs rendben, de tudatalattija blokkolta a gondolkodását, valamiért az ő torka is kapart. Odaért az ütött kopott teherhajóhoz. Tetszett neki a formája, volt benne valami robusztus erő, de mégis látszott, hogy repülésre tervezték, csak később tudta meg, hogy ez egy starfarer típusú hajó. Dolphin III olvasta a burkolat orrészére festett feliratot. Kapitány: Rosemery McCatcher, ez már a pilótafülke ablaka alá volt pingálva. A hátsó rámpához érve látta, hogy két technikus egy szerkezetet erősít a burkolathoz. Rosy is őket nézte, András egy percig kivárt aztán megszólította.
– McCatcher kapitány? – semmi reakció. – Rosemery McCatcher kapitány?
A testes középkorú nő gyanakodva fordult hátra. Meglátta, hogy a fiú szólongatja, eltűnt a gyanú az ábrázatáról és szinte már mosolygott.
– Engem már csak a vámtisztek szólítanak így, és itt egyet sem látok. Szólíts kapitánynak vagy Rosynak.
– Andrew Kozak vagyok, édesapám mondta, hogy jelentkezzek magánál.
– Igen, apukád okos ember és eléri azt, amit akar – mondta Rosy fanyarul. – Gyere, beszélnünk kell.
Maga után intette a fiút, és belépett a rámpáról a raktérbe. András követte, fel a széles fém pallón, el a szerelők alatt, be a kipucolt raktérbe. A kapitány az utastér létrájánál járt, a fiú követte. A közlekedő végénél megállt az asszony és egy tároló rekeszből egy overált, és egy bakancsot vett elő. Figyelmeztetés nélkül odadobta Andrásnak. A reflexek működtek, simán elkapta a ruhadarabokat. Rosy figyelt, és egy fél mosollyal nyugtázta az első próba eredményét.
– Öltözz át fiam, aztán gyere a főkabinba – azzal továbbment a folyosón. András belépett a higiénia blokkba, lerakta a mosdóra a ruhákat és elkezdett vetkőzni. Felvette az overallt, a szürke ruhadarab egy kétszer akkora emberre is jó lett volna, összeillesztette a zselézárat és mire kinyitotta a bakancsot, már tökéletesen simult a testére. A lábbeli is univerzális méret volt, amint ránehezedett a talpára, húsz másodperc alatt felvette a kellő alakot. Belenézett a tükörbe, akkor látta, hogy egy kadét gyakorlót öltött magára. Sokszor látta az egyetemek színes prospektusai között a holomátrixban, maximum egy pillanatra nézte meg a borítót és már lapozott is tovább.
Kilépett a közlekedőre és előre indult. A gép orra felé elhaladt egy létra és egy rakás, számára érdektelen műszer panel mellett. Beért a főkabinba, erős kávészag terjengett, szinte már csípős. Rosy kilépett a kabinjából, rajta is kezeslábas volt, de rajta kék, mint a flottatiszteké. András látta a patinás rangjelzéseket és kitüntetés plaketteket.
– Ülj le fiam. Nem akarom szépítgetni a dolgokat, mi itt ezen a bolygón mind halottak vagyunk. a vanduulok nem hagynak túlélőket és elég kitartóak, a segélykérő szondát pedig elkapták. Azért vettem föl ezt a gúnyát, mert mindig is ebben szerettem volna meghalni, csak leszereltek egy sebesülés miatt. Látom, hogy félsz, de lépj túl ezen! Az ember szerencsés, ha megválaszthatja, hogyan haljon meg. Én harcos vagyok, és nem adom meg magam soha. Te ettől a perctől a legénységem tagja vagy, az egyetlen tagja. Tőled is elvárom, hogy küzdj és tegyél meg mindent az utasaink életben tartásáért.
András gyomra remegett, szíve szaporán vert és mintha kívülről figyelné magát és a kabint.
– De miért nem maradhattam a szüleimmel? Ha úgyis meghalok, velük szeretnék lenni – nyögte.
– Apád optimista, úgy gondolja, nekem van egy százaléknyi esélyem a kijutásra és az még mindig egy százalékkal több, mint a semmi. Az én véleményem az, hogy jó, ha elérjük a szökési pontot. Nekik kincs egy ilyen hajó, és nem mondanak le róla. El kell fogadnod, hogy már halott vagy, és koncentrálj arra, hogy hogyan akarsz meghalni: sírva, a sarokba bújva, vagy harcosként fegyverrel a kezedben!
A fiatal fiút, aki gondtalanul élt eddig, egyszerűen sokkolták ezek az információk, arra sem emlékezett mikor ült le a kapitánnyal szemben.
– Andrew, ha tudsz, ha akarsz, segíthetsz nekem. Van egy lövész technikusi állásom a számodra. A fizetés kevés, de odapörkölhetsz azoknak az ocsmány férgeknek, akik szétcseszték az életedet.
András feje majdnem szétpattant. Meg fogok halni. Miért kell meghalnom? Nem akarok meghalni, mégis meg fogok halni. Összeállt a kép, a szülei örökre búcsúztak el tőle, és az nem veszekedés volt, hanem az érzelmek pillanatnyi győzelme a racionalitás fölött. Ha a szüleinek volt ereje elfogadni ezeket a tényeket, akkor ő sem hozhat szégyent rájuk. Mélyeket lélegzett, a kapitány tapintatosan adott neki pár percet, hogy végigjárja a stációkat. A feje kitisztult, félt még, hogyne félt volna, de már a háttérbe tudta szorítani ezt az érzést.
– Mit kell tennem kapitány?– kérdezte, számára is meglepően határozott hangon. Az asszony felvonta a szemöldökét. Úgy vizsgálta a fiú arcát, mint egy holoszkenner, aztán bólintott és felállt.
– Gyere utánam – elindult és odalépett a második panelhez. – Komputer azonosíts!
– Azonosítottam kapitány – búgta egy kellemesen mély férfihang.
– Legénységi azonosítót rögzítünk Csárli. Andrew, állj ide, mond a neved és a beosztásodat, ami lövész technikus lesz.
András odalépett a konzol elé, és megszólalt.
– Andrew Kozak lövész technikus – mondta határozottan.
Csak sejtette, hogy szkennelik.
– Üdvözlöm a csapatban fiatalember, a kötést egy óra múlva eltávolíthatja – mondta Csárli.
A fiatalember önkéntelenül megtapogatta az arcát, és kérdőn nézett Rosyra.
– Én is üdvözöllek. Ezt ragaszd a füled mögé, ezzel bárhonnan kommunikálhatsz velem és Csárlival.
András megnézegette a kommunikátort. Egy áttetsző rugalmas lap volt csupán, sokkal fejlettebb, mint amit a telepesek használtak.
– Menjünk, megmutatom a munkahelyedet – szólt a kapitány.
Katonásan mozgott és beszélt, Rosy óriásit változott fél óra alatt. Odaléptek a létrához.
– Mássz föl fiam, a fedélzeti nyílások már automatikusan érzékelnek, de óvatosan, mert a tűzkioldót is aktiválhatod.
András felkapaszkodott, már azt hitte beveri a fejét, amikor a kör alakú fedél szolid szisszenéssel három részre nyílt, és eltűnt a rekeszfalban. A fiú bemászott a lőállásba és beült a biztonsági székbe. Rosy csak derékig mászott be, nagy vonalakban elmondta a műszerfal működését, aztán közölte Andrással, hogy mennie kell a sebesülteket és a gyerekeket fogadni, de kérje a komputertől az egyes szintű tréning programot. A kapitány feje eltűnt a nyílásban, a szirom ajtó becsukódott. Hirtelen csönd lett, magányos érzés volt, de bele sem akart gondolni, ezért utasította az MI– t a tanuló program elindítására. Életre keltek a monitor panelek, a lába közötti tartóból sisak bukkant elő, amit a fejére húzott. A vákuumszék rögzítette testét, és lőállásba csúszott.
Csárli elkezdte a leckét. Összpontosítania kellett, hogy megértse a radar és a lőelemképző adatait és jeleit, a kezelőszervek kézre álltak, és a rendszer részlegesen az agyhullámait is figyelte a sisakon keresztül. Elérkezett az ideje az első szimulációnak. Az MI fényes gömböket vetített ki, ezeket kellett levadásznia. Az első pár körben lomhán, egysíkúan mozogtak, de a hatos szinten már többször hibázott, mint talált. Fogalma sem volt mi számít jó eredménynek, de leállította a programot és közölte a célzóberendezéssel, hogy éhes.
András mióta megszabadult a reggelijétől és az ebédjétől, gondolni sem bírt az evésre, szervezete viszont határozottan jelezte az energia hiányt. Éhes volt, mint egy grandlott. Lerakta hát a sisakot és nyitást vezényelt a záró deklinek, lekúszott a létrán, mintha mindig is ezt csinálta volna és a főkabinba indult, jogosan feltételezve, hogy ott talál élelmet. A főkabinban konkrétan helyet is alig talált, a helység ugyanis dugig volt a telepesek síró, rettegő vagy búskomor gyermekeivel. Amint belépett és észrevették, zavart csend lett, nehezen azonosították Andrewt egyenruhában, csizmában, kötéssel a fél arcán.
András köszöntötte őket, de még mindig nem volt reakció. Talán a kötés miatt, gondolta. Az egy óra már úgy is letelt, hát lehúzta arcáról a multi pólyát. Ezzel csak rontott a helyzeten, a lányok elkapták vagy eltakarták a szemüket, a fiúk pedig kerekre tágult szemmel bámulták. A fiú elértette a reakciókat, próbált tükröződő felületet találni, de minden matt volt. Megfordult és a fürdőblokkba ment. Belépett és belenézett a tükörbe. Nem ijedt meg, inkább úgy vizsgálta a heget, mint egy új érdekes testrészt. A pólya elvégezte, amire kitalálták, lezárta a sebet és stimulálta a szöveteket a gyors regenerálódásra. A seb környékét még feketés, véres foltok szennyezték, közvetlenül a seb mellett fehér és duzzadt volt a bőr, maga a seb pedig élénk rózsaszín. András behajolt a mosdóba, szappannal és bő vízzel lemosta az érzékeny területet. Újra a tükörbe nézett, az összkép jobb lett, de nem volt az a gyermek arc többé, amit még reggel látott az otthoni tükörben; de már otthona sincs gondolta. Valahogy szürreálisan mulatságosnak tűnt az egész. Nem izgatta tovább a kinézete, akinek nem tetszik, ne nézzen oda. Kifordult a folyosóra.
– Csárli hol találok kaját?
– Központi kabin, hármas rekesz, javaslom a sonkás, fetás, olajbogyós cibattát.
– Köszönöm jól hangzik.
Határozott léptekkel bement a helységbe. A gyerekek abba hagyták a sugdolózást, nem túl tapintatosan bámulták. Utat csinált magának a hármassal jelölt rekeszig, kinyitotta, megtalálta az ajánlott ételt, kivette egy palack Drezlittel együtt, majd csípőjével belökte az ajtót. Nem is foglalkozott a gyerekekkel, de az ajtóból még visszaszólt:
– Ha éhesek vagytok egyetek.
Halvány mosoly futott végig az arcán, kiment a sebesültek között a rámpára, leült és megvacsorázott.

Amíg Andrew belemerült a lövészképzés alapjaiba, kint zajlottak az események egy szanitéc, és a tizenhét súlyos sebesült a kellő felszereléssel bekerült rögzítve a raktérbe, a gyerekeket a központi kabinban szállásolták el. A technikusok előre és hátra felszerelték a két extra pajzsot és Csarli útmutatásával csatolták a Dolphin energia rendszeréhez. Rosy pedig tervet készített, éppen azon morfondírozott, hogyan oszthatná meg az ellenség figyelmét. Az idő fogytán volt, fél órán belül indulnia kell és a terve még silánynak is alig nevezhető. De valami karcolta a tudata felszínét, tizenöt másodperccel később felpattant a konténerről, amin ücsörgött, és félig futva indult a rámpa felé. A legényke a rámpán ült és az utolsó kortyokat itta ki egy Drezlitt flakonból.
– Mozogj fiam, indulunk, kész a tervem. Mindig legyen terved, még ha reménytelen a helyzet, akkor is. A rossz terv is jó mert, legalább van mitől eltérni.
Közben felért a raktér végébe, odaszólt a szanitécnek, hogy kösse be magát, majd rávágott a rámpazáró gombjára. Az sárga villogó fények és szolid figyelmeztető búgás kíséretében behúzódott és lezárta a rakodó nyílást. Továbbsüvített, András a nyomában loholt és néha böfögött a buborékos italtól. Rosy a főkabin ajtajában olyan hirtelen cövekelt le, hogy András egyszerűen neki ment hátulról és le is pattant róla. A helységben szabályos piknik zajlott, a kapitány szokottnál is rekedtebb hangon kérdezte a gyerekeket:
– Ki adott erre engedélyt?
A teleszájú gyerekek egy emberként mutattak Rosy háta mögé. András nem tudta, hogyan palástolja nevethetnékjét. Amikor az asszony megfordult, falfehér arccal csak suttogott:
– Reménykedj, hogy kipurcanunk, mert amit ezért tőlem kapsz, azt nem felejted el egy életre. Az ételeim szentek!
Fújt egyet, mint egy bika, aztán intett a megszeppent srácnak, hogy menjenek. A gyerekeknek annyit mondott parancsoló tónusban mielőtt elhagyták a kabint, hogy „Elpakolni, és kössétek be magatokat, ahogy mutattam, indulunk maradjatok csendben”.
A pilótakabin meglepően tágas volt. Két pilótaszék és egy lehajtható pótülés is volt benne. Rosy kapitány határozottan a bal ülőhelyre mutatott és bevetődött a jobb oldaliba. A vezérlő panelek és a holomonitorok életre keltek, kiválasztotta a felszíni kommunikációs egységet, és aktiválta.
– Itt a Dolphin, keresem Frestin hadnagyot a milíciától!
Kis szünet után megszólalt a fiatal tiszt.
– Itt Frestin, indulnak?
– Igen, már melegednek a rendszerek. Hadnagy meg tudna még tenni nekünk valamit?
– Amit csak a módomban áll Rosy.
– Van még üzenetszonda a tárban?
– Egy pillanat megnézem – jött a meghökkent válasz. – Még hat szonda van betöltve, mit akar velük?
– Egy kis figyelem elterelés mindig hasznos.
– Ez tényleg jó ötlet, hogy akarja csinálni?
– Lőjenek ki hármat közvetlenül előttünk, hármat pedig velünk egyszerre, ha megoldható.
– Persze, semmi akadálya kapitány, csak jelezze, mikor kezdjük.
– Ok. – mondta a parancsnok és a kijelzőkre nézett. – Három perc múlva zöldben lesznek a rendszereim, két perc múlva lőheti az első hármat, öt perc múlva a maradékot. Köszönöm és sok szerencsét hadnagy, Dolphin vége!
– Maguknak is Dolphin, Frestin vége!
A kapitány Andráshoz fordult:
– Minden lényegeset, lényegtelent jelents nekem, én is szólok mindenről. Ha valami nem megy, szólj Csárlinak. Innentől éles a helyzet, remélem nem fogunk egymásban csalódni. A lövész eredményeid a szimulátorban elsőre kiválóak voltak. Indulj a helyedre. Sok szerencsét és jó landolást Andrew Kozak.
András csak bólintott (megszólalni nem tudott) gyorsan felállt és kifelé indult.
– Egyébként nagyszerű porosz párbaj sebhely – mondta Rosy vidáman.
Andrásnak fogalma sem volt miről beszél, de elraktározta a szürreális mondatot és gondolatban ellátta egy később utána nézni címkével. Kilépett a főkabinba, a gyerekek rémülete tapintható volt. Csendben ültek a helyükön a gyorsulási székekben. A teherhajó megremegett, András két ugrással a létránál volt és már szaladt is fölfelé. A szirmok nyíltak aztán záródtak, hallotta, hogy Rosy a komputerrel egyeztet, rögzítette magát, és a fejére helyezte a sisakot. A Dolphin kecsesen megemelkedett és kisiklott a szabadba, Andrást egy töredék másodpercig meglepte, hogy milyen panoráma kilátása van a lövegállásból. Három hajszálvékony fénycsík iramodott az ég felé.
– Csárli aktiváld a lövegtornyot, teljes harci kapacitás. – hallotta Rosy hangját.
– Igen kapitány – mormolta megnyugtatóan az MI.
– Pajzsok?
– Százhárom százalékon asszonyom.
– Légköri hajtóművek?
– Alapjáraton asszonyom.
– Warp hajtómű?
– Készenlétben asszonyom.
– Amint elhagyjuk a légkört, aktiváld az elülső tartalék pajzsot a kitöréshez.
– Igenis asszonyom.
– Fegyverzetet tölts száztíz százalékra.
– Igenis asszonyom.
– Lövész, ellenőrizd a rendszereket.
András automatikusan rávágta elmélyített hangon.
– Igenis asszonyom.
Rosy felnevetett:
– Egy pont a fiúnál Csárli. Andrew, próbáld ki a forgást és a finom mozgásokat is, aztán rögzítsd a löveget úgy, hogy előre nézzen.
– Vettem Rosy – dünnyögte, és már nyomta is az aktiváló gombot.
A fülke kiemelkedett a törzsből, két oldalán három és fél méteres fegyverekkel. Jobb kezét a hotasra fonta, másikkal a radart kezelte. Amíg András a löveg mozgását szokta, Rosy az érzékelőket figyelte.
A vanduulok bekapták a csalikat. „Ez az!” – gondolta, és előre tolta a gázkart, és ezzel egy időben maga felé húzta a vezérlőt. A hajó kilőtt, igaz, nem úgy, mint egy vadász, de azért elég impozáns látványt nyújtott.

 

Frestin hadnagy a központi épület vezérlőjében ismét megnyomta a szonda aktiváló billentyűt, egyszer, kétszer, háromszor, aztán lekapcsolta a rendszert. Még egy búcsúpillantást vetett a négy távolodó csóvára és elindult az ütege felé.
Andrással meglódult a világ. Érezte, ahogy az adrenalin szétárad a bensőjében. Előre fordította a löveget, és rögzítette, ahogy a kapitány kérte. Áttörték az alap felhőréteget. Fantasztikus volt a kilátás, eddig csak kétszer repült életében. Az elsőre nem is emlékszik tisztán, még túl kicsi volt, a második úttal jöttek a Turán III-ra. De az egy steril repülés volt, egy óriási szállító géppel, jószerivel az egészet átaludta valami nyugtatótól, amit be kellett venniük. Közeledett az űr, az ég egyre sötétebb lett. Hátra lesett a válla felett. Már nem látta a telep nyomát sem, csak a földrészt ahol létrehozták és a felhőket.
– Figyelem! Tartalék pajzs aktiválva, kitörünk a légkörből: három, kettő, egy, most. – közölte az MI szenvtelenül.
Rosy átvette a szót:
– Négy mumus tizenkét óránál magasan, szembe jönnek, ahogy vártam.
András önkéntelenül összehúzta magát. A távolság rohamosan csökkent, András lélegzete gyorsult, szinte habzott vérében az adrenalin.
– Indul a tánc – süvöltötte kapitány.
Ujjai ismerősként köszöntötték a kioldó billentyűket. A Dolphin fegyverzete életre kelt, a túltöltött lövegek a csillapítás ellenére megrázták a hajót. Az ellenség is tüzet nyitott, a vörös és kék lövedékek találkoztak félúton, aztán felgyorsult minden. András megrázkódott az első becsapódásoknál, és elakadt egy pillanatra a lélegzete. Két oldalán a fegyverek teljes kapacitással köpték a halált. Az egyik vadász szárnyelemét kritikus találat érte, egy nagydarab leszakadt, a gép kipördült a kötelékből, de a darabja jött tovább. A vanduulok szétrebbentek, a rozsdás színű roncsdarab belevágódott a pajzsba, aztán meggörbülve, pörögve száguldott a légkör felé.
– Szökési pont két perc, elülső pajzsok negyvenöt százalékon – jelentette Csárli.
– Töltsd föl a hátsó pajzsokat, ha marad valami energia fölösleg, töltsd az elsőt is. Lövész tied az irányítás, keress célokat, és ha egy mód van rá, találd is el őket.
András kioldotta a rögzítést, jobbjával megfogta az irányító kart, és megpördítette a fülkét. A bal kezével aktiválta a radart és a lőelemképzőt. Két másodperc múlva a szeme elé vetítette a rendszer a célobjektumok helyzetét, irányát és sebességét. A szondák megkavarták az őrködő vanduulokat, a radaron nyolc ellenséges és három baráti célpont jelent meg. A sérült vadász nehézkesen bukdácsolt, már nem jelentett veszélyt, maradt hét. András jelentett:
– Rosy, nyolc célpont van, a sérült kiesett, négyen a szondákat kergetik, a maradék három követ minket.
– Vettem tüzér, még egy perc a warpig.
A fiú választott a célok közül, értelemszerűen a legközelebbit, aztán elkövette a kezdők jellegzetes hibáját: túl korán nyitott tüzet. Így a célpontot nem sikerült eltalálnia, ráadásul az manőverezni kezdett. András rájött, hogy hibázott, beharapta az alsó ajkát, mély levegőt vett és átváltott a középső célpontra.
A pilótafülkében Rosy elvégezte az utolsó finomításokat, azon igyekezett, hogy az ugróponthoz minél közelebb törhessenek ki a warpból.

A francba, még mindig nyolc standard percet kell repülniük az eseményhorizontig. Rohadtul sok idő, ha az embert üldözik. A visszaszámlálás a kijelzőn már a végéhez közeledett, a kapitány a gázkarra tette a kezét: három, kettő, egy, warp. Átvágta a gázkart az utolsó tartományába, és a külvilág elmosódott. A legénység és az utasok három percre fellélegezhettek, de a nyomukban ott jöttek, két hármas hullámban a vanduulok, és az egyetlen megmaradt segélykérő szonda. A nyolcadik vadász hátramaradt őrnek, és megpróbált segíteni a sérült társának. András a varászlatos örvénylést figyelte a gép körül, miközben remegett, mint egy Xi’An rántotta. Ökölbe szorította, majd rázogatta a kezét és lazítani próbált.
– Andrew, még koránt sem úsztuk meg, a warp után még legalább nyolc perc az ugrópont. Távol kell tartanod őket, én a sebességet próbálom növelni. Még két perced van, próbálj lazítani.
Rosy higgadt, szinte tárgyilagos szavai különös módon megnyugtatták. Elhatározta, egyet leszed, mert annyival kevesebb tudja majd támadni a szüleit a barlangoknál. Hideg és éles lett az elméje, megvolt a terve, a célja, minden mást kikapcsolt. Az MI megszólalt:
– Még harminc másodperc.
András mélyet lélegzett, aztán lassan ki, és így tovább.
– Tizenöt másodperc.
Lehunyta a szemét.
– Öt, négy…
Kinyitotta a szemét.
– Három, kettő, egy.
Apró zökkenés és az űr képe helyreállt. A Dolphin hajtóművei a gyári túlterhelés próbák óta nem dolgoztak ilyen teljesítményen, Rosy nem spórolt az üzemidővel. András kivárt, az első három vanduul vadász megjelent a képen.
– Gyertek csak – dünnyögte. Harminc fokkal elfordította a tornyot és aprókat rángatott a hotas-on. Arra játszott, az ellenfél úgy értékeli a dolgot, mintha elromlott volna a löveg. „Igen!” – ujjongott magában, az eddig manőverező fejvadászok rástartoltak a zsákmányra. De nem csak jöttek, lőni is elkezdtek. Az első sorozatok még elcsúsztak, de aztán megcsípték a gép farkát. A pajzs még bőven bírta, de minél közelebb kerültek, annál több találat érte a Dolphint. András kivárt, Csarli hangja jelezte, hogy a pajzs nyolcvan százalékon van. A fiú még nem lőtt, Rosy nyugtalan hangja is felcsendült.
– Minden rendben lövész? Válaszolj!
– Bízzon bennem asszonyom!
Suttogta rekedten a koncentrálástól András. A tűzvezérlő rendszer rögzítette a célokat, már akkor is talált volna, ha rá bízzák a célzást.
– A hátsó pajzs hatvanöt százalékon – mondta Csárli.
András elérte, amit akart, a három vadász szinte egymást lökdösve összetömörült mögöttük. András végre engedhetett a kísértésnek, behúzta a löveget és közben úgy szorította a tűzkioldót, hogy begörcsölt az ujja, de nem érdekelte a fájdalom, csak a pusztítás. Az ellenség hibázott és nagy árat fizetett érte. Az első vadász pajzsai ebből a távolságból a negyedik telitalálatnál megszűntek, az ötödik és hatodik találat a pilótafülkét érte. A halott pilóta magára rántotta a kezelőszerveket, a felrántott gép szárnya megperdítette a középső gépet, ami pont András lövegei elé került. A sorsa megpecsételődött, a robbanás egy pillanatra elvakította a lövészt és öt százalékot lenyesett a szállítógép hátsó pajzsából. A harmadik gép szintén kapott a robbanásból, de a vérszemet kapott lövész a maximálisan befogott gépet négy jól célzott sorozattal harcképtelenné tette. Most tűnt fel neki hogy végig üvöltött. András lefejtette bal kezével a görcsbe állt mutató ujját a vezérlőről, dörzsölgette, nyomkodta, de szemét nem vette le a vészesen közeledő másik három vadászról.
– Hátsó pajzs negyven százalékon, és öt perc az ugrásig.
András hozzáfűzte:
– Mínusz három ellenség.
Mi a fene, gondolta Rosy. Ha valahogy megússza, ki kell elemeznie a hátul történteket, de hangosan csak ennyit mondott:
– A másik hárommal gond lesz, mert a pajzs nem bír ki sokat.
Viszont egyvalamiről mind a két fél elfeledkezett: az utolsó szonda elsunnyogott mellettük és egy percre járt az eseményhorizonttól.
A fejvadászok jöttek: „Ez lehet az A csapat.” – gondolta András. Kiolvashatatlan mintát rajzoltak a lövész szeme elé, de az újdonsült lövész nem adta föl, kettőt is eltalált, de csak a pajzsokat gyengítette, a vanduulok módszeres munkája pedig húsz százalékra nyomta a pajzs ellenállását.
Még három perc az ugrásig, pedig de közel voltunk, gondolta keserűen a kapitány, kár a srácért, megkedvelte. Rutinból végig svenkelt a monitoron. Az első pajzs kijelzője szép zölden vibrált. A francba, morogta maga elé. Aztán belekiáltott a komlinkbe:
– Lövész, előre és rögzít!
András reflexből teljesítette, de fogalma sem volt miért kellett ezt tennie. Majd megcsúszott alatta a gép és megpördült, a gravitációs erő megbénította egy pillanatra csak nyögni tudott. Rosy tudta, hogy ez lesz ezért kérte a rögzítést. A Dolphin tökéletesen üzemelő stabilizátorait kézi vezérlésre kapcsolta és a főhajtóművet nullára rántotta, így nem lassultak sokat, amikor megpördítette a gépet, úgyhogy most háttal sodródtak az eseményhorizont felé, de a manőver egy pár másodpercet elkésett. A hátsó pajzs öt százalékon egy gyengített lövedéket átengedett, ami a bal hajtómű burkolatába csapódott. Ha a hajtómű túlterhelve nyeli be a találatot, vége a játéknak, így viszont nem volt végzetes a találat. Most Rosyn volt a sor, a teherhajó fő lövegei működésbe léptek és megbosszulták a hajtóművön esett találatot. A szerencsés fejvadász kihasználta a szerencse tartalékait a találat során és pernye lett belőle. Az ugrópont előterében András feloldotta a zárást parancs nélkül és őrjöngve lőni kezdte a megmaradt két vanduult.
– Csárli, jelentést! – mondta a kapitány.
– Az ugrópont ezzel a sebességgel hat perc, a bal hajtóművet lezártam, a javítás nem lehetséges, a hátsó pajzs megszűnt, a front pajzs hetvenöt százalékon, és kitart. A két ellenséges vadász tűzereje már határeset. Viszont sodródunk, amit korrigálni kell az ugróponthoz, ami kb. egy plusz percet jelent.
András tombolt, az volt a célja, hogy a gép előtt tartsa az ellenséget, de ez nem volt egyszerű.
Aztán megtörtént a baj, András sikeresen eltalálta az oldalról kerülni igyekvő vadászt, a gép irányíthatatlan lett. Szerencsétlen pályára állt és penge szárnya felhasította a raktér oldalát. A hatás azonnali volt, a levegő azonnal távozott a felszerelésekkel együtt, az altatásban lévő sérültek nem szenvedtek, de a szanitéc nem volt ilyen szerencsés. A lökés és a dekompresszió kilendítette a stabilizátorok nélkül sodródó Dolphint a pályáról. Rosynak gyorsan kellett döntenie, visszakapcsolta a stabilizátorokat, a jobb hajtóművet, és új pályát kért az ugróponthoz. Az utolsó vanduul már kezében érezte a győzelmet, a sérült és manőverezésre kényszerített hajót hátsó pajzsai nélkül könnyedén elintézi, testvérei nem hiába áldozták életüket.
Rosy próbálta maga előtt tartani a rohadékot, de egyre rosszabbul állt a játszmában. András is kifogyott a trükkökből, a két forgolódó hajó mozgásainak lekövetése még meghaladta a tudását. Közeledett a matt, de legalább magukkal vitték azt a párat, gondolta András és azért szorított, hogy nekik és a gyerekeknek gyors haláluk legyen. A vanduul végre lő helyzetbe került: az első találata a rakteret érte, ahol már nem tehetett kárt senkiben, de a másodikra nem került sor mert két jól irányzott Firestorm rakéta cafatokra tépte a gépet és pilótát egyaránt.
Az ugrópont előtt ott lebegett a Bengal osztályú Stingray anyahajó és négy retaliátoror osztályú távolsági bombázó.
– Stingray hívja Dolphin III-at jelentkezzenek! Stingray hívja Dolphin III-at jelentkezzen!
– Itt a Dolphin, Stingray jó látni önöket. A helyzetünk rossz, de irányítható a hajó, tizennyolc halottunk van, dekompresszió a raktérben, kilenc utas és két fő legénység a fedélzeten, sebesülésről jelenleg nem tudok. Hogy pokolba kerültetek ide srácok? – zárta le a jelentését Rosy.
– Mi a pontos helyzet a rendszerben? – jött a kérdés a cirkálóról.
– Stingray, kb. húsz standard órája negyvenöt kisebb és egy nagyobb hajót számláló vanduul portya egység lépett a rendszerbe, tudomásom szerint hét fejvadász megsemmisült, ebből négyet a lövészem jegyez. A Turán III ostrom alatt áll. Átküldöm a teljes anyagot, amit rögzítettem. Csárli, indítsd a letöltést!
A Stingray kapitánya magában felülbírálta „A telepesek megint pánikolnak egy meteorrajtól.”mondatát. Az a jó pár vanduul roncs a térségben igencsak jogossá tette a szonda fellövését. Arca a tizennyolc halálos áldozat említésénél maszkká merevedett. Ráadásul civil áldozatok.
– A warpolást előkészíteni, irány a Turán III. Amint felszedtük a sérült naszádot indulni akarok. Teljes harci riadó minden egységnek, a gunshipek fejlődjenek föl, egyszerre ugrunk. Pilótákat az eligazítóba, egyes magáé a híd.
– Kármentőket és egészségügyieket a hangárba, fedélzetet megtisztítani, sérült hajót fogadunk – darálta a szintén komor elsőtiszt – Csesszék szíven, mi meg itt bohóckodtunk egy köpésre.
András rögzítette lövegtornyot előre állásban, mind szellemileg, mind fizikailag kimerült. Kezeit fel sem tudta emelni, a jobb térde keményen sajgott, az utolsó találatnál verte össze. Figyelte, ahogy közelednek a megmentőik felé. Az impozáns erőt sugárzó hadihajó egyre nagyobb lett és még mindig nőtt. Már a hangárkapu méretei is elképesztették. Rosynak céloznia sem kell, gondolta. Amint átsiklottak az erőterén, a Dolphin megremegett a gravitációs váltásnál, aztán puhán landolt a fedélzeten.
– Na ideje kiszállni – mondta a kapitány.

 

András összekaparta minden tartalékát, levette a sisakot és learaszolt a létrán. Előre indult, Rosy már a gyerekeket oldotta ki a székekből. Kinyitották az elülső legénységi létrát és azon szálltak ki, elsőnek a gyerekeket küldték le. A kármentők és a szanitécek döbbenten konstatálták a gyerekek jelenlétét. Utoljára egy suhanc lépett a fedélzetre, sántított, az arcán friss seb éktelenkedett. A hangármester és a fedélzeti ügyeletes a létrához léptek, hogy köszöntsék a legénységet. Meg is jelent egy tiszti overallt viselő nő, nagyot szusszant amikor leért és lazán tisztelgett.

– Rosemery McCatcher kapitány, nyugalmazott százados, engedélyt kérek a fedélzetre lépni.
– Az engedélyt megadom, üdvözlöm a fedélzeten kapitány – mondta az ügyeletes tiszt, majd értetlenül kérdezte:
– A lövésze megsérült? Nem tud lejönni?
A Flottánál szabály volt, hogy a kapitány hagyja el utolsónak a hajót, Rosy is megütközött.
– A lövészem az előbb ment el maga mellett. A komputert utasítottam, hogy működjön együtt a személyzettel – tette hozzá.
A hangármester meg a tiszt is forgatták a fejüket, keresték azt a lövészt, akit elképzeltek. Egy nyugállományú tüzér zászlóst, aki valószínűleg plasztacélt reggelizik és mezonbombát szarik, aki lelőtt négy vadászt egy ilyen kis teherhajó lövegével.
– Mit keresnek? – érdeklődött Rosy.
– A lövészét – mondta a hangármester.
– Ott áll – bökött a gyerekek felé –, a fiú, a sebhellyel az arcán.
Majdnem felnevetett a tisztek reakcióján.
– De hiszen ennek a srácnak még alapvizsgája sincs – mondta hitetlenkedve az ügyeletes tiszt –, de ha ön mondja… Hihetetlen.
A hajó pszichiátere kezdte elterelgetni a gyerekeket a gyengélkedő felé, az ügyeletes tiszt utána kiabált:
– A nagy srác itt marad doktornő.
Aztán Rosyhoz fordult:
– A kapitány várja magukat a tiszti kantinban, kérem, kövessenek.
Ahogy elindultak, Rosy odaintette maga mellé Andrást.
– Fiam, meghívott minket a kapitány. Nem tiszteleghetsz, mert nem vagy fölesketve, csak akkor szólsz, ha kérdeznek. Kihúzod magad, és határozottan biccentesz, ha fölajánlja, kezet fogsz vele.
– Igen asszonyom – mondta András.
A kísérőjük somolygott a bajsza alatt, ahogy hallgatta az eligazítást. A fiút még tompa aggyal is lenyűgözte a hadihajó belseje és mérete. Körülöttük pezsegtek a fedélzetek, a harci riadó és a Warp készültség rengeteg munkát adott a legénységnek. Még így is előttük járt a hírük, kíváncsi arcok fordultak utánuk, összesúgtak körülöttük. Megérkeztek, az étkezde előtt két teljes fegyverzetű tengerészgyalogos tornyosult. Ez a protokoll, a kapitányt harci körülmények között ők védték. A páncélt viselő TGY²–k két méter húsz centire magasodtak föléjük. Azonosították a jövevényeket és némán félreálltak, majd a díszes ajtó kitárult. Nem a falba csúszott, hanem a sarkain fordult ki, András még soha nem látott ilyet, de nagyon stílusosnak találta. A vendégeket három tiszt várta, természetesen a kapitány állt középen, jobbról a taktikai tiszt, balról a hírszerzés vezetője fogta közre szikár alakját.
– Örülök, hogy találkozunk McCatcher kapitány – tisztelgések, kölcsönös kézfogások, bemutatkozások, majd folytatta. – Ha jól értesültem, a fiatalember a lövésze.
– Igen uram – mondta Rosy olyan büszkeséggel a hangjában, ami még őt is meglepte. A kapitány kezet nyújtott a fiúnak és utána a többiek is.
– Sajnos nincs időnk sem gyászolni, sem ünnepelni. Az urak még kiszednek magukból minden információt, amit lehetséges, nekem viszont a hídon a helyem. Természetesen az akció végéig itt maradhatnak, mint a tisztikar vendégei.
Tisztelgett és a fedélzeti tiszt társaságában távozott. Ebben a pillanatban szólalt meg a WARP jelző. Az öt hadihajó szinkronizált pályára állt, és ugrottak a Stingray irányításával. A tömege miatt a hordozó lassabban warpolt így a Turán III-ig az út tizennégy percig tartott.
András és Rosy közben a kérdések záporában találta magát, válaszoltak legjobb tudásuk szerint. T mínusz hét percnél a kérdéseknek vége szakadt, a két tiszt az eligazítóba rohant.
Egy pincér hidegtálat és frissítőket szolgált fel; „Hiába, a flotta az a pokolban is a flotta”, nevetett fáradtan Rosy. András is kuncogott, de nem igazán tudta min. Annyira fáradt volt, hogy egy óvatlan mozdulattal hátradőlt a kanapén és nyolc óra múlva ébredt egy takaros vendég kabinban. Addigra mindennek vége volt.

Az eligazítás hat percig tartott, a közvetlen, védelmi rajon kívül húsz Hornetet küldtek ki, a végső információkat az alakzat zárásakor fogják megkapni. A pilóták kirajzottak felszerelésüket markolva, a hangárba lépve tizennyolc hullazsák, és az őket őrző TGY-k látványa fogadta őket. A Hornet zsokék arca nem jósolt hosszú távú jövőt a vanduuloknak. Két retaliátort elküldték biztosítani a vanduulok által használt ugróponthoz, a másik két bombázó ment a vadászokkal, nekik jutott a fosztogató hajó.

Kiléptek a Warpból. A Stingray taktikai rendszere felállt és továbbította a helyzetet a startoló gépekre. Rekordidő alatt fölállt a kötelék. A parancs egyszerű volt:
– Minél gyorsabban tehermentesítsék a kolóniát és a barlangba szorult telepeseket. És nem kérek foglyokat – tette hozzá teljesen fölöslegesen a kapitány.
A Fosztogató hajó a leszállással küszködött, a Torzonborz névre hallgató retaliátor kapitánya a monitoron figyelte.
– Micsoda tákolmány ez – mondta.
Megesküdött volna, hogy egy Xi AN takarmányszállító bárkából „alakították át” szorgos vanduul végtagok. Testvér hajójával, a Tar– kopasszal együtt a biztonság kedvéért nyolc torpedót indítottak a légkörbe lépve, aztán új célpontok után néztek. A Hornetek alakzatban nyomultak a légkörbe, nyolc kilométer magasról indították a rakétákat. A Darálók torpedói elérték a célt és elemi erejű pusztítást végeztek. A száz méteres bárka darabjait tíz négyzetkilométeres körzetben terítették szét, a Hornetek. A Volfram hívójelű kötelékparancsnok biztonság kedvéért megvárta, hogy mit művelnek a rakéták. A két csoportban gomolygó fejvadászok nem számítottak vendégekre, pláne nem ilyenekre. A fullánkok megtizedelték a csapatokat.
– Szabad vadászat uraim, ne siessük el – hallatszott Volfram őrnagy nyugodt hangja a komlinkeken keresztül.
Rosy falatozás közben nézte és hallgatta az eseményeket, néhány alacsonyabb rangú tiszt is csatakozott hozzá. Andrást már elcipelték a kabinjába, a csata illetve a mészárlás kezdett kibontakozni, a Stingray fegyelmezett Hornet géppárjai játszadoztak az áldozatokkal. Véres játék volt ez, nem volt menekvés, nem volt irgalom.
– Nézd, hogy ég a szemét. Ez már nem gyilkol ártatlanokat!
– Figyelj, szembe jön… uhhú, de a pokolba megy.
– Szép lövés Titán.
A vadászok nem siették el, de tíz standard percen belül kifogytak a célokból. A két daráló kidobta a TGY–ket, hatot a barlangoknál, hatot a telepen, majd a Stingray elindította a mentő egységeket.

András felriadt, hirtelen nem tudta hol van. Mindene fájt, nyögött, megdörzsölte az arcát és nagy nehezen feltápászkodott. Közben minden emléke visszatért. Azt is sejtette mi történhetett vele: elájult. Megkereste a higiéniai blokkot. Bebotorkált, vágyott egy zuhanyra. Tizenöt percet töltött a a fürdőben, hajat mosott, lecsutakolta magát aztán csak állt a víz alatt és gondolkodott, vajon menyit aludt? Az biztos, hogy ez a monstrum elsikálta a vanduulokat, de időben értek-e ide? Nem tudta, hogy akarja-e a választ. Megszárítkozott, megtalálta a gondos kezek által odakészített tiszta ruhákat és bakancsot. Amikor elkészült, megszólalt az ajtó jelzője.
– Essünk túl rajta – gondolta. – Szabad! – mondta az ajtó felé fordulva.
Az ajtó kinyílt és egy fiatal altiszt állt az ajtóban.
– Jó reggelt! Lekísérem a kantinba, jöjjön utánam.
– Jó reggelt – mondta a fiú. – Nem tudom menyit aludtam.
– Nyolc órát, uram – mondta a copfos tizedes, aki igen kerek, formás popsival lett megáldva.
András kezdte felismerni lányok iránti vonzalmát, hiszen már majdnem tizenhat lesz alig hét hónap múlva. Kihúzta magát, megpróbált délcegen lépkedni, de a zúzódásai és húzódásai figyelmeztették, hogy talán nem most kelleni elkezdeni a csajozást.
– Mi történt amíg aludtam?
– Reggeli után eligazítják uram.
Rendben, addig is reménykedhet, gondolta és próbálta nem bámulni a lány hátsóját. Beértek az altiszti kantinba, a lány leültette és megkérdezte mit kér enni. András felnézett a lány barna szemébe és félszegen elmosolyodott.
– Fogalmam sincs, hozz valamit, ami szerinted jó, de magadnak is hozz, mert nem akarok egyedül enni.
Lehetett valami a szemében, mert a lány elpirult zavarában és elrohant a konyha irányába. A kis disznó, hogy tud így nézni azzal az átható szürke szemével. Reggeli után elmentek az első tiszt irodájába. Kapott egy eligazítást a csatáról, megtudta, hogyan került oda olyan gyorsan a Stingray.
Az a szonda ami az ő mészárlása miatt megmenekült a feldühödött fejvadászok elől, átugrott a kapun és egyből beleszaladt az ugrópont lezárási gyakorlatot végző anyahajóba.
– A többi már történelem – mondta az elsőtiszt.
– Nos, Andrew, öt perc múlva indul a kompja a felszínre. A szülei már várják. András felállt:
– Köszönöm uram.
– Nem, én köszönöm, hogy megismerhettem Andrew. Az az érzésem, hogy még találkozunk. Induljon, a tizedes várja.
Kezet ráztak, aztán kilépett, beállt a helyére a lány mögé, megtörölte a szemét és az új dilemmán kezdett elmélkedni, amit erre a helyzetre tett félre. Már öt perce mendegéltek, amikor a lány hirtelen megállt és szembe fordult a fiúval.
– Te a seggemet bámulod, igaz?
András valahogy nem jött zavarba.
– Igen, gyönyörű a rajzolata ebben a nadrágban, és a gyönyörű csokibarna szemeidbe mégsem nézhetek a hátad mögül. mondta teljesen természetes hangon.
A lánynak leesett az álla, sok mindenre számított, de arra, hogy ő lesz zavarban, arra nem.
Felnevetett.
– Te aztán nem vagy egy átlagos srác az biztos – mondta, miközben csodálat bujkált a szemében. Kinyitotta a biztonsági zsilipajtót, ami a hangárba vezetett és félre állt.
Síp szólt.
– Fedélzet, vigyázz! Tiszteeee-legj!
András belépett. Elakadt a lélegzete. A hangár széltében két sorban álltak a katonák, egészen a komp feljárójáig. Voltak köztük pilóták, szerelők, gépészek, tisztek, közlegények, mind díszegyenruhában. András nem tudhatta, hogy szinte a teljes legénység látta azt a tizenöt percet az életéből, ami a warp és a Stingray megérkezése között telt el. Így született a legenda a vágott arcú, tökös srácról, aki tíz perc alatt lett „ász lövész”. A fiú kihúzta magát, próbált katonásan lépdelni, de sántikált egy kicsit. Az utolsó a sorban a kapitány volt.
– Fiam, Rosy is el akart volna búcsúzni, de ünnepelt kicsit a pilótákkal és most alszik. Hazavisszük, megjavíttatja a hajóját és hozza a postát, szokás szerint. A Darálók itt maradnak őrködni, aztán jönnek a segélyszállítók. Fiam, ha úgy dönt, hogy beáll közénk, egy ajánlólevelet csatoltam a személyi aktájához. Jó leszállást!
– Köszönöm uram – mondta András, aztán fellépett a rámpára, de félúton megállt. Megfordult, úgy érezte mondania kell valamit.
– Én még gyerek vagyok. Lehet, nem úgy mondom el, amit akarok, ahogy kellene, de köszönöm, amit tettek értünk. Megmentették a szüleim életét és az enyémet is. Egy órára belekóstolhattam abba, amit önök egy életen át csinálnak. Nem tudom, hogy lehetne ezt megköszönni, nekem nincsenek ehhez szavaim. Jó leszállást és még egyszer köszönöm.
Megfordult és beszállt a kompba.
Még a kapitány gyomra is összeszorult, ilyet még nem látott. Ahogy végignézett a katonáin, látta, hogy egyből a tűzbe mennének a fiú kedvéért. Hát nem semmi a kölyök, morfondírozott.

András végre viszont látta a szüleit és megtudta, hogy húga lesz. Örömmel hallotta, hogy a barlangnál csak tíz sebesülés történt és a milicisták is megúszták két halottal. Aztán az újjáépítés végén viszontlátta Rosyt is. Még volt közös kalandjuk az akadémia előtt és közben is, de ezek már másik történetek. Az édesanyja sohasem értette meg, hogy miért lett katona; rengeteget veszekedett emiatt, apja egyszer, már hadnagy korában, négyszemközt elárulta, hogy jó döntésnek tartja az akadémiát, de nem mert szembe szállni a nejével. Most ő a Turán III kormányzója, hatmillió lakosért felel. Édesanyja már nem dolgozik, elfoglalja az unokázás. A húga a Turánon maradt, tanárnő lett, és hősként bálványozza fivérét, kivéve, amikor találkoznak, mert akkor mindig piszkálja Andrást, hogy alapítson családot ő is.

Kilian Rendszer: MacArthur az UEE Flotta Akadémia.

Hát igen, azok a gondtalan idők, gondolta Andrew Kozak admirális a teraszon állva. Na, essünk túl ezen a beszéden, ne ácsorogjanak itt fölöslegesen ezek a srácok, majd aktiválta a komlinket.

– Üdvözöllek benneteket itt az UEE legrégebbi, legpatinásabb flotta akadémiáján. Abból is kiderül, hogy régi, hogy én is ide jártam egykor. Tartott egy kis hatásszünetet, az egységvezetők kötelességtudóan nevettek. Aki elvégzi ezt az akadémiát, az elmondhatja majd magáról, hogy ő egy kiváló tiszt alapanyag a flotta bármely egységéhez. Van olyan, aki tengerészgyalogos lesz, van, aki pilóta vagy flotta mérnök, ezt majd a képességeitek és ezen belül az elhatározásotok fogja eldönteni. Nem lesz mindenkiből az, ami lenni szeretne, de a flotta segít majd, hogy megtaláld a helyed a rendszerében és a világban!
(Újabb szünet)
– Nos, kb. ezt a beszédet vártátok az első napotokon, de ez inkább csak propaganda. Itt zsebre vágta a kezét, ami köztudottan tilos volt az akadémián, és sétálni kezdett a korlát mellett a lépcső irányába.
– Most elmondom nektek azt, amit én szűrtem le az elmúlt harmincöt évben – megállt a lépcső közepén. – Mindannyian nézzetek jobbra.
A kadét jelöltek értetlenkedve forgatták a fejüket, Kozak admirális egy árnyalattal lehalkította a hangját.
– Ez egy parancs volt jelöltek! – a fejek egyszerre pattantak jobbra.
– Ugye, hogy megy ez – mondta rémítő mosolyával az arcán. – Nézzék meg a maguk mellett állót. Most balra nézzenek! – ez már szinte egyszerre ment a fiataloknak.
– Mindenki megnézte a társait? A helyzet a következő: közülük fognak kikerülni a barátaik, a bajtársaik. Négy év kemény közös tanulás, edzés, kiképzés és pszichológiai gyúrás után közelebb fognak állni magukhoz, mint a családtagjaik! Jobban fogják ismerni őket, mint saját magukat és tíz éven belül valamelyikük halott lesz! Az UEE permanens háborút vív legalább két-három fronton, és a flotta kevésbé ismert statisztikái világosan megmutatják, hogy a legnagyobb veszteségeket a zászlós és főhadnagyi rang közötti tisztek szenvedik el. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a sorban felénk is fordul egy arc, azaz mi is kerülhetünk a veszteséglistára. Tehát el kell fogadniuk, hogy el fognak esni a legjobb barátaik, és nagy valószínűséggel önök is. Az, hogy én itt állok, nevezhető statisztikai anomáliának! Annyi véres csatában és kocsmai verekedésben vettem részt és annyi bordélyt jártam végig, hogy a flotta külön adatbázis kezelőt tart a nyilvántartására.
Ezen már a kadét jelöltek is el-el mosolyodtak, kell néha oldani a feszültséget. Lesétált a lépcsőn az alakuló térre.
– Ha hiszik, ha nem, van családom. A flotta a családom, és ha jó tisztek lesznek, maguknak is a flotta lesz a családja. És most jól gondolják át, amit mondok! Jelenleg kik állnak magukhoz a legközelebb? A szüleik? A testvérük? Az iskolai barátaik? A szerelmesük? A kutyájuk? Gondoljanak rájuk, melegség töltse el a szívüket. – Az erősítő rendszer tökéletesen közvetítette a parancsnok suttogó, rekedtes, kegyetlen hangját – És most küldjék őket a halálba!
A borzadály és döbbenet ült ki az arcokra, még azok a kadét parancsnokok is megborzongtak, akik már tudták mi jön.
– Igen, ez a pokoli igazság! A flotta vezetői azért finanszírozzák a kiképzésüket, azért kapják a méregdrága felszerelést és a tiszti zsoldot, hogy maguk, mi álljunk a civilek, az ártatlanok és az ellenség közé! Ha választanunk kell egy régi baráti tiszttársunk és egy civil család megmentése között, habozás nélkül a polgárokat kell választanunk! Ha egy szakasz kiváló, általunk kiképzett sorkatona élete árán megmenthetünk egy települést a pusztulástól, habozás nélkül kell döntenünk, és halálba kell küldeniük a gyermekeiket! Jól gondolják át, hogy képesek e megtenni! Nem szégyen, ha nem, inkább most gondolják meg magukat, mint harc közben. Az „oszolj” után mindenki kap fél órát átgondolni, mit bír elviselni. Én azt is tisztelem, aki úgy dönt, hogy köszöni nem, mert ahhoz is bátorság kell, hogy beismerjük: ez már nem megy. Kadétjelöltek VIGYÁZZ! OSZOLJ!

Eddig mindig visszavonult az irodájába a beszéd után, de most nem volt kedve. Odasétált a lépcsőhöz és leült a negyedik fokra, elővett a zsebéből egy nyalókát, eltávolította a csomagolást és bekapta. Élvezte a kellemes időt, a szárnysegéde sem nyaggatta, úgyhogy kihasználta a lehetőséget és behunyt szemmel hátra támaszkodott és sütkérezett. Egyszerre megérezte, hogy nézik. Hunyorogva felnézett. Háromlépésnyire egy feszengő kadétjelölt lány ácsorgott. Helyes gyerek, gondolta András és merész. Fejével engedékenyen biccentett. A lány közelebb lépett.
– Maga honnan tudta, hogy képes lesz erre?
– Gyere, ülj le – mondta a lánynak. – Én András vagyok, téged, hogy hívnak?
Ha lángnyelvek csaptak volna ki az orrlyukaiból, akkor sem lephette volna meg jobban a kadét jelöltet.
– Emi… izé, Emili Dixon vagyok, admirális.
– Na, gyere már, ülj le, nem akarok a napba hunyorogni, és mondtam, hogy Andrásnak hívnak.
Emili jó másfél méterre leült a második lépcsőfokra. Az admirális felült és a térdére könyökölve lenézett a lányra. Az szinte dacosan és kérdőn nézett rá.
– Nem tudtam Emili, senki sem tudja biztosan, amíg meg nem kell tennie.
Trappolva érkezett egy kadétparancsnok, vasvillaszemekkel meredt a lányra. – Elnézést Admirális, nincs mentségem, amiért megzavarták.
– Nyugi Peterson, pihenj!
A negyedéves kadét legalább annyira megdöbbent, mint Emili. Az Admirális tudja a nevét, ez hihetetlen. András kitalálta mire gondol.
– Fiam, én ismerem magukat. Maga kiváló pilóta lesz, de most lépjen le.
Petersonnak majdnem összeakadt a lába hátraarc közben.
András visszafordult a lányhoz.
– Nos, Emili, most nem is az a kérdés, hogy valóban képes lesz-e rá, hanem az, hogy hajlandó-e kideríteni.
A lány csinos arcára komikusan komoly kifejezés költözött. András megszánta.
– Kérdezhetek én is, vagy ez egy kihallgatás?
A lány ösztönösen megérezte, hogy biztonságban van, kicsit szemtelenül csak intett a férfinek, jelezve kérdezzen bátran. Andrásnak egyre jobban tetszett a lány személyisége, emlékeztette valakire. Felnevetett a lány szemtelenségén, aztán feltette a kérdést:
– Miért jelentkeztél pont ide? Eléggé törékenynek tűnsz, nem hiszem, hogy mezonágyú volt a jeled az oviban.
A lány értette játékot.
– Magáról meg mindenki azt hiszi, hogy egy vanduulevő, szívtelen szörnyeteg. András megint nevetett.
– Ott a pont hölgyem, de könyörgöm, ne áruljon be a főparancsnoknál, mert elbukom a nyugdíjam. De komolyan, miért?
A lány először ösztönösen hantázni akart a kalandvágyról, ilyesmikről, de rájött, jobb, ha az igazat mondja.
– Tudja, én egy olyan civil vagyok, akit megmentettek az olyanok parancsára, mint maga. Úgy érzem, tartozom a családom életéért más családoknak. Közkatonának túl okos vagyok, úgyhogy maradt az akadémia.
Az admirális belenézett a szemébe, próbálta szenvtelenséggel palástolni, de úgy érezte, simán átlátnak rajta a szürkéskék szemek.
– Bármit is gondolsz, most magadról én tudom, hogy képes leszel rá – mondta a parancsnok.
A lány e pillanatban utálta a férfit, mert megint zavarba hozta, és ez nem ment eddig senkinek rajta kívül. Az admirális felpattant, ezzel arra kényszerítette Emilit, hogy ösztönösen ő is felálljon. András szembe fordult vele, elnézett a feje fölött és halkan azt mondta.
– Ha leteszi az esküt kadétjelölt, én olyan leszek magának, mint az isten. És tudja, mit csinálnak az istenek, ha csalódnak egy halandóban? Szóval javaslom, ne tegyen próbára.
Egy lépést hátralépett, lenézett a lány döbbent arcára, laza vigyázzban tisztelgett, és elindult fel a lépcsőn. Emili kapkodva utánozni akarta, sután tisztelgett. András megállt, félig feddőn, félig sajnálkozva vissza nézett a lányra.
– Emili – mondta halkan –, te még csak jelölt vagy, nem tiszteleghetsz.
A lány lekapta a kezét és elpirult a haja tövéig. A fene egye meg, már megint megcsinálta, gondolta bosszúsan, de érezte ez egy olyan kapcsolat kezdete, ami meghatározza az életét.
András után nézett, ahogy ruganyos léptekkel halad fölfelé a lépcsőn, tudta, ha nem is látta, hogy vigyorog a szemét. Ő is elmosolyodott, megfordult és elindult jelentkezni…

 

Vége?

Chromicsek András – Drebil
A lektorálásban közreműködött:
Sting és MRF1RE

¹Turán rendszer: A Turán rendszer egyelőre a képzeletem szüleménye, de ki tudja…..:)
²TGY: A tengerészgyalogság rövidítése a flottánál szolgálók körében.