Egy tucat stoppos – 1. rész

Tiber rendszer, Tiber IV bolygó (2905.05.12.)

Garthaaz, a vanduul őrjárat vezetője dühöngött. Tudta, hogy végük van, ő is már csak percekig élhet, a pondrók legyőzték őket. Csarkjának (rajának) tagjai groteszk pózokban, felnyársalva, felrobbantva hevertek az ösvény körül. Az átkozott növények, átkozott bolygó, átkozott pondrók, átkozott szégyen. Utolsó, nagy harci üvöltését akarta hallatni, teleszívta magát az undorító, átkozott levegővel. A levelek megmozdultak előtte, egy alak vált ki az erdő szövetéből. A rejtőszínű, kopott, koszos páncél szinte láthatatlanná tette viselőjét, fegyverét Garthaazra szegezte és tüzelt. Az osztagvezető fejét szétkente a környező sziklákra, amikhez a két tonnás farönk hozzápréselte testét. A vérfagyasztó harci üvöltésből halk sípolás lett a hangképzőszervek hiányában. A tengerészgyalogos biztos mulatságosnak tartotta volna, ha tudja milyen hasonlóak voltak áldozata gondolatai. Átkozott bolygó, átkozott dzsungel, átkozott vanduulok, átkozott tengerészgyalogság.

A komlinkbe annyit mondott:
– Nálam kész. Josz?
– Ezeknek annyi főnök.
– Trapper?
– Egyet le kellett szednem a végéről, mert nem ért a zónába, de tiszta munka volt.
– Wolf?
– Nálam tiszta hadnagy. Az egyiknél találtam valami új kütyüt, begyűjtöttem.
– Teszteld nem ad e valami jelet, nem szeretnék nyomkövetőt magammal vinni. Gyülekező alfánál, megyünk „haza” – a rádióján csatornát váltott és folytatta. – Figyelők köszönöm a munkát, mi végeztünk, indulunk vissza. Velünk jöttök?
– Nem parancsnok még három napunk van hátra.
– Vettem, vigyázzatok magatokra. Ezeken megint egy új azonosító volt, a legutóbbi transzporttal jöhettek.
– Ok, vigyázunk és üdvözlöm apámat.
– Átadom, vége.
A négy páncélos alak összegyűlt az Alfával jelölt nagy csertez fánál. David Reeder hadnagy fellélegzett, mindenki megvan sérülés nélkül. Intett, és a csapat rutinosan felfejlődve elindult a tábor felé.
A Meteorok voltak a tengerészgyalogság elit felderítői. A bevetésre hatan indultak. Florence tizedes kapszuláján nem működtek a lassító rakéták, egymillióból kifogta az egy hibásat. Neki legalább gyors halála volt, nem úgy, mint Carlosnak, ő az egyik első rajtaütésnél elment egy halottnak vélt vanduul mellett, a féreg meg a karpengéjét belevágta a combjába. Hiába kezelték és gyógyították be a sebét, a legyengült szervezetét megtámadta a dzsungel, és a betegségek két hónap alatt végeztek vele. A telepesek dokija és Josz, a szanitéc mindent elkövettek érte, de nem volt menekvés, pedig mindenki úgy gondolta, Carlost egy féltékeny szeretője intézi majd el álmában.
David tudta, ha nem viszik ki őket fél éven belül, már nem is kell értük jönni. Tizenkilenc átkozott standard hónapja dekkoltak ezen a lepra helyen. Hat hónap után le kellett volna váltani őket, de csak propaganda dumákat meg ígérgetést kaptak. No meg két hónapja a dicsérő levelet a kibaszott tengerészgyalogság kibaszott főparancsnokától. Amikor megkapták és elolvasta, úgy röhögött, hogy azt hitték megőrült, ami majdnem úgy is volt, mivel csak egy hajszál választotta el az összeomlástól. Csak az embereiért érzett felelősség tartotta a part innenső oldalán, no meg a felcser rum és a retesz sör.
Egyenletes tempóval tizenkét standard óra alatt érték el a tábort. A páncélok energia celláival nem kellett takarékoskodni, így huszonöt-harmincöt kilométer per órás átlagot hoztak a nehéz erdei terepen. Öt ehhez hasonló tábort tartottak fönn, időről-időre költöztek rendszertelenül hol egyikbe, hol másikba. Kétszázhetvennyolc telepes és a négy TGY tartózkodott a bolygón, valamint változó létszámú vanduul helyőrség (jelenleg tizenhárommal kevesebb).
A civileknek egyszerűen nem jutott hely az evakuáló flotta hajóin, ők vállalták, hogy maradnak. A Meteor osztagot két céllal küldték a felszínre: egy, hogy védjék a civileket, és kettő, hogy ellássanak egy kulcsfontosságú hírszerző feladatot.
David két kilométerre a tábortól jelezte érkezésüket a „pánik” elkerülése végett. Szokás szerint nem fogadta őket senki, ha valakivel összefutottak a szállásuk felé menet, azzal köszöntek egymásnak, és annyi.
David elérte a fáját, felmászott a megerősített hágcsón, és a teraszon elkezdte lehámozni felszerelését. A páncél még bírta a kiképzést, végül is az űrben, sósavban és a lávában is meg kellett védenie gazdáját. Az alá öltözetekkel viszont más volt a helyzet. Már megszűntek az öntisztító funkciók és igencsak nehezen bírták a kézi mosást. Egy váltás volt mindenkinél, ami mostanra már foszladozott. A telepesek próbálták pótolni a ruhákat, változó sikerrel.
A hadnagy a lehető leggyorsabban, de a legnagyobb odafigyeléssel vette le az öltözetet, és légmentesen elzárta. Megfürdött a bevezetett langyos patakvízzel, és felöltötte a telepesektől kapott ruháját. Jöhetett a nap fénypontja: kiült a teraszára, egy hűtőegységet rakott a hintaszéke mellé, amiben tényleg első osztályú italok voltak.
Ezt szerette egyedül a dzsungelben: a fantasztikus gyümölcsöket, terméseket és a belőlük készült alkoholos italokat. Módszeresen kezdett inni. Nem akart berúgni, végig akarta gondolni a lehetőségeiket. Ha egy szóval próbálta volna jellemeznie a helyzetüket az a „szürreális” lett volna, esetleg a „morbid” vagy legyen akkor már „morbidan szürreális”. Elvigyorodott, ezt bele is írja a következő jelentésébe, nem mindegy már úgyis?
Mióta találkoztak a helyi lakosokkal, permanens vitát folytatnak a vanduul kérdésről. Az itt élők szoros kapcsolatban állnak a természettel, az álláspontjuk az, hogy alapvetően a vanduulok is élőlények. Kártékonyak ugyan, de akkor is megvan a szerepük az élet körforgásában. Persze nem bánnák, ha eltűnnének innen, és békén hagynák őket, de el kell fogadni, hogy most itt vannak. Ezen szempontok szerint kezelték a katonákat is, azaz szükséges rossznak tekintették őket.
Állandó kérése volt a vezetőjüknek, Gehristus Nanjinak, hogy hagyjanak föl a rajtaütésekkel, és csak bujkáljanak. David hiába magyarázta nekik, hogy a vanduulok az eddigi tapasztalatok alapján addig fognak próbálkozni, amíg sikerrel nem járnak, illetve amíg el nem hagyják a rendszert. Azzal, hogy az erdő peremsávjában elkapják őket tizenkilenc hónappal meghosszabbították a telepesek életét. Amint a vanduulok nem ütköznek többet ellenállásba, és telerakják az erdőt érzékkelőkkel, utána már gyorsan, két-három hónap alatt levadásszák a telepeseket.
A Meteoroknak az oltások ellenére nagy gondot jelentettek a helyi vírusok és baktériumok, ráadásul lassan kifogytak az immunerősítőkből. Az elmúlt tizenkilenc hónapban a négy katona átlagosan tizenkét kilogrammot vesztett versenytestsúlyából. A telepesek szánták a raj tagjait, ugyanis ők nem élveztek olyan védettséget a dzsungellal szemben, mint a negyedik-ötödik generációs helybeliek.
Tehát a viszony nem volt felhőtlen, de voltak pozitívumok is, a helyiek segítették őket az adatszerzésben. A feladatuk az volt, hogy adatokat gyűjtsenek a vanduul hajók mozgásáról, mennyiségéről és típusáról. Több passzív érzékelőt üzemeltettek bolygó szerte, ezeket a lombkoronákban kellett elrejteni, mert a magas fémtartalmú levelek árnyékolták az érzékelőket. Ebben szívesen segítettek a helyiek, valamint az adatok begyűjtésében, értékelésében. Éjszakánként részt vettek optikai megfigyelésekben is, de aktív ellenállást nem voltak hajlandóak kifejteni, illetve volt a fiatalabbaknak egy csoportja, úgy harminchat fő, akik megalakították a Figyelők csapatát. Ők segítettek becserkészni a vanduulokat, segítettek megtervezni és elhelyezni a csapdákat. Találékonyak voltak, jól tájékozódtak, ismerték a flórát és a faunát. Nélkülük elvesztek volna már régen, de fegyvert ők sem fogtak.
David tisztelte a helyieket azért, hogy kitartanak elveik mellett még ezekben a vészterhes időkben is, de magukkal az elvekkel nem tudott azonosulni. Mondhatni kulturális szakadék tátongott köztük. „Az erdő megad mindent, ami az életben maradáshoz kell nekünk.”– hangoztatta minden megbeszélésen a civil csoport vezetője. A hadnagy egyszer visszakérdezett: „a nehézfegyverzetet hol találjuk?” Egy érdekes mosolyszerű grimasz volt a válasz.
Amikor egy év után sem mentették ki őket, David nem várt tovább és elküldte az összes addig összegyűjtött felvételt és személyes értékelését a történtekről, és azóta minden hónapban ugyanígy járt el. Nem akarta, hogy társai tettei, tapasztalatai itt enyésszenek el velük együtt, az erdő talaját borító miazmában.
A rendszer meglepően jól működött, a detektorok jeleit, amik az ugrópontokat figyelték, összegezték az optikai megfigyelésekkel illetve a bolygó forgalmával. Az adatokat az esetleges jelentésekkel együtt kódolták, tömörítették és egy nulla egész öt másodperces adásban fellőtték az aszteroida mezőben álcázva bujkáló kommunikációs műholdra, onnan egy szintén rejtőzködő szondába töltötték, ami a féregjáraton át elvitte a flottához. A trükkös kommunikációs torpedók nem fogytak el, mert mindig jött válaszszonda az elküldött helyett. Az érzékelők viszont fogytak, nem bírták ezt a környezetet a finom passzív vevőegységek. Előbb-utóbb megadták magukat. Wolfgang technikai őrmester állandó küzdelmet vívott az életben tartásukért, de vesztésre állt. A tartalék alkatrészek elfogytak, már az elromlott detektorokból származó részegységekből gazdálkodott, becslése szerint két-három hónapon belül leállnak végleg, és marad az optikai megfigyelés. David reménykedett, hogy legalább ez lépésre kényszeríti a flottát, mert ha megbízható adatokat akarnak, kellenek az érzékelők. Arra az esetre, ha leáll az utolsó szenzor is, és a dicső flotta nem jön el értük, volt egy végső terve. Az elképzelését nem kötötte senki orrára, esetleg a figyelők sejthettek valamit, mert tőlük kellet beszereznie az adatokat. Most azonban eljött az idő, hogy beavassa társait, egyáltalán bele mennek-e egy ilyen szuicid akcióban. Az volt a szándéka, hogy el köt egy vanduul hajót.
A terve nagy vonalakban kész volt, de nem volt egyszerű, és gondos előkészítést igényelt. Ha hatan lettek volna, ötven százalékos sikerrel számolt volna. Így, hogy csak négyen maradtak maximum huszonöt százalék esély volt a sikerre. Viszont, ha nem jutnak mielőbb kórházba, a túlélési esélyeik egyenlőek a nullával. Ezt nem ő gondolta így, ezt a kolónia orvosa közölte vele, amikor nemrégiben felmérték az EÜ készleteket. David a maga részéről nem egy priccsen leszedálva akart megdögleni, hanem inkább viszonylag gyorsan egy csatában.
Ó, a francba, majdnem elfelejtette a listáját. Feltápászkodott, bement a derékvastagságú ágak közé épített szállására, és odalépett a hálókamra falához. Megszemlélte, mielőtt hozzákezdett volna a legutóbbi trófeák felvéséséhez. Pár perc múlva már 376 likvidált vanduult jelző faragvány díszlett a falon. Szép teljesítmény és jó propaganda lehetne, ha nem kellene titkolniuk a flottásoknak azt, hogy itt felejtették őket, mint a Kadulg a rimákat.
Jellegzetes nyekkenést hallott kintről, vagyis valaki jön föl a hágcsón. Miért nem tudják békén hagyni egy kicsit? Megfordult és kilépett a hintaszékhez. A menetrend szerinti esőig már csak pár perc volt hátra, várta ki bukkan föl a teraszon. Meglepődött – látásból persze ismert mindenkit –, de személyesen csak azokkal érintkezett, akikkel feltétlenül szükséges volt. A csinos, középkorú nő, ha jól emlékezett valami professzor vagy kutató volt, de a nevéről fogalma sem volt.
– Üdvözlöm szerény hajlékomban– köszönt enyhe meghajlással David.
– „Mondta a pók a szúnyognak” mi, hadnagy?– nevetett az asszony jókedvűen. – Szép estét magának is tengerész.
– Foglaljon helyet hölgyem– mondta David, kicsit zavarban a közvetlen tónustól.
– Ha megkínál egy kis itallal is, lehet, hogy megváltozik a véleményem a katonai akadémiák hatékonyságáról– mondta mosolyogva Amélia és a férfira kacsintott, miközben lehuppant az egyik székre, ami a megbeszélések helyéül szolgáló asztal körül álldogált. David lehajolt a hűtőegységért és az asztalra helyezte, aztán leült szemben a vendégével.
– Nem végeztem akadémiát– mondta fanyar mosollyal az arcán.
Most a nő volt zavarban.
– De maga tiszt nem?
– Vannak olyan tisztek, akiket az akadémiákon tanítanak és vannak olyanok, akiket szükséghelyzetben neveznek ki. Én az utóbbi vagyok.
– Szükséghelyzetben?– kérdezte Amélia.
– Tudja, egy igen véres csata volt és elfogytak a tisztek, mire én lettem a balek, aki a stráfért kilöveti magát a bolygóra.
– Hát hadnagy, ha engem kérdez, szerintem magát csúnyán átverték ezzel az üzlettel. Megvizsgálta a hűtő tartalmát, elégedetten csettintett a nyelvével és kihúzott egy palackot.
– Az ízlése mindenesetre kiváló– mondta, és nekilátott elfogyasztani az üveg tartalmát.
Közben halkan eleredt az eső. David nem volt túl türelmes hangulatban.
– Megtudhatnám, hogy pontosan ki ön, és mi a látogatásának célja?
Amélia megcsóválta a fejét.
– Ez nem volt túl udvarias hadnagy úr. Siet valahová? Zuhog az eső és a holomozi sincs nyitva.
– Lehet, hogy az a célja, hogy kihozzon a sodromból, vagy egyszerűen szórakozni akar a bunkó katonán, igazából nem izgat. Vagy elmondja, mit akar, vagy megázik minden tiszteletem mellett.
David arca semmi jót nem ígért.
– Jó, látom nem vevő a csipkelődésre. Amélia Gerhart vagyok, szeretnék elmenni, lelépni a Tiber IV-ről, úgy ahogy maguk is.
Ez a mondat meglepte a katonát, időhúzás gyanánt felállt és kivett egy italt a hűtőegységből. Kiállt a korláthoz és belebámult a vízfalba, meghúzta a sörös flaskát.
– Honnan tudja, hogy tervezek valamit?
– Nem volt nehéz kitalálni. Az idejük véges ezen a bolygón. Maguk jó katonák, nem hiszem, hogy tétlenül várnák az elkerülhetetlent. Vagyunk itt egy páran tudósok és technikusok, akik nem értünk egyet Gehristus Nanjival és inkább önökkel tartanánk.
– Mégis hány emberről van szó?
– Velem együtt nyolcról.
– Hmm és miből gondolja, hogy nyakamba veszek nyolc nehezéket, amik csak hátráltatnak?
– Jogos kérdés. A kijutásért négyen hajlandóak vagyunk fegyvert fogni, a másik négy pedig olyan technikai és egyéb tudással rendelkezik, aminek hasznát vennék. Tudjuk, hogy ballasztként nem kérhetnénk maguktól ilyet, már így is rengeteget kockáztattak értünk.
David visszasétált az asztalhoz, belenézett a szemébe és megkérdezte.
– És ezt maguk csak így kimatekozták, segítség nélkül?
– Végül is tudósok vagyunk és az a munkánk, hogy kitaláljuk a dolgokat. A Figyelők csak megerősítették, hogy készülnek valamire.
David látta a szemében, hogy igazat mond, a gyönyörű, zöldes arany szemek nyíltan állták a tekintetét.
– Megkérdezhetem, hogy miért akarnak lelépni ebből a „paradicsomból”?
– Csak a saját indokaimat mondhatom el. Ez itt vegetálás, az életnek egy haszontalan formája. Nincs felszerelésem a munkámhoz, és amíg a vanduulok itt vannak, nem is lesz.
– A flotta előbb utóbb visszajön– használt föl a hadnagy egy kis propaganda dumát.
– Ki tudja, hogy mikor? Egy év múlva vagy tíz év múlva?– válaszolta a nő cinikusan.
David kis szünet után folytatta:
– Rendben. A tervem alapjában egyszerű. Lopni kell egy vanduul hajót és eljutni az ugrópontig. A katonáimmal még nem egyeztettem, de szerintem jönnek. Önöknek van tervük?
– Nagy vonalakban ugyanaz, mint magának, de vannak konkrét ötleteink, bármikor összeülhetünk a részleteket megbeszélni.
– Nos, előbb az alapelveket kellene tisztáznunk. Egy parancsnok lehet, csak olyan tervet hajtunk végre, amivel mindenki egyetért. Azokat, akik fegyvert fognak, a lehető leghamarabb elkezdjük kiképezni és részt kell venniük legalább egy rajtaütésen. Nem szeretném, ha a vanduul támaszponton derülne ki, hogy nem képesek ölni.
– A parancsnok pedig maga akar lenni, gondolom?
– Ebben téved, nem vagyok hatalom mániás, és nem ragaszkodom a felelősséghez sem, ha nem muszáj. Megelégszek a katonai rész vezetésével, az embereim úgysem bíznának másban.
– Ezek a feltételek ésszerűnek hangzanak, továbbítom a társaimhoz. Gyorsan dönteni fogunk és kezdhetjük a kiképzést és a tervezést.
David bólintott.
– Jó. Minél előbb annál jobb. Kell az idő gyakorolni és kiküszöbölni a hibákat.
Mind a ketten kortyoltak az üvegekből, mintha tudat alatt azzal pecsételnék meg a megállapodást. A kialakult csendet Amélia törte meg.
– Miről beszélgessünk az eső végéig?– fürkészte a férfi arcát. Ha nem lenne borostás, és az a szögletes álla, akár kisfiúsnak is jellemezhetné a barna szemű, fekete hajú katonát.
– Maga már sokat tud rólam, meséljen magáról. Mi a foglalkozása?
– Növény genetikus vagyok, mikroszkóp és mintavevő nélkül. Szeretem a munkám, viszont szeretek csavarogni, ezért szereztem pilóta engedélyt, de nem muszáj beszélgetni. Nekem egy kicsit a fejembe szállt ez az ital, és már rég voltam férfival.
David felnézett a nő kihívó tekintetébe és állta is a kihívást. Már két éve nem volt nővel és benne is volt három sör. Ha ezt akarja hölgyem, miért is ne. Döntött magában.
Némán fölállt, odalépett a nőhöz, megfogta az asztalon pihenő kezét, felhúzta magához, megcsókolta, végigsimította a hátát a tarkójától a fenekéig, lent megragadta a tunikája alját és egy határozott mozdulattal felhúzta. A nő engedelmesen felemelte kezeit, hogy a ruhadarab akadálytalanul lekerülhessen. Tetszett neki a határozottság, ami a katonából áradt.

Dávid másnap reggel úgy ébredt, mintha egy évet aludt volna és olyan éhes volt, mint egy Fertazi farkas kölyök. Elment a központi konyhára valami kaját szerezni. Wolf őrmester ott reggelizett az egyik sátorponyva alatt, köszönt és szólt neki, hogy várja meg. Kért egy bőséges adagot a gőzölgő illatos ételből, megköszönte, elvett egy kancsó gyümölcslevet és odaballagott Wolf asztalához.
– Beszélnem kell veletek, egy óra múlva legyetek ott nálam.
Az őrmester bólintott.
– Megint menni kell? – kérdezte hadnagyát.
– Nem, másról lesz szó, de csak egyszer akarom elmondani.
Wolf ismét csak bólintott, felállt, elmosta az étkészletét és ment megkeresni a többieket. David felfalta az ételt, a civil szakácsok több mint jól készítették el az erdő nyújtotta alapanyagokat. Elővette a gyógyszereit, lenyelte őket a gyümölcslé maradékával és elindult haza. Előkészítette a megbeszéléshez a kis kapacitású taktikai monitorját, aztán leült és várta az embereit. Közben végigfuttatta agyán az asztalon történteket. Ágyéka egyből reagált, pedig a szobában lezajlott eseményekig még el sem jutott, minden esetre kár lett volna elpasszolni az ajánlatot.
Megjöttek a bajtársai. Szeretett rájuk így gondolni és nem beosztottakként, de tudta ez csak illúzió. Már tiszt lett, és ha elveszik is a rangját, akkor is a legnagyobb altiszti rangot fogja megkapni. Miken gondolkozik, szent Terra, hiszen túl sem éli ezt a kalandot.
– Szervusztok – köszöntötte a hágcsóról fellépő embereit.
– Szia főnök, jól nézel ki, mi történt veled?
– Elhatározásra jutottam. Üljetek le. Ti is tudjátok, hogy állunk. Három hónapon belül kiderül, elvisz-e minket a flotta. Ha nem, öt hónap múlva elfogy az immunerősítőnk, rá két hónapra már haldokolni fogunk. Nincs értelme tovább halogatni a dolgot. Induljunk ki abból, hogy csak magunkra számíthatunk. Nincs más lehetőség, mint elkötni egy vanduul hajót és lelépni – nem látott meglepetést az arcokon.
– A kérdés az, hogy vállaljátok-e, a kockázatot? Tudjátok, hogy a flotta olyan, mint egy úrinő, bármikor meggondolhatja magát.
Nevettek egy kicsit a régi tengerészgyalogos mondáson.
– Ez nem kérdés főnök – mondta Wolf, a többiek csak bólogattak.
– Tegnap viszont történt valami. Megkeresett egy civil tudós és bejelentkezett nyolcadmagával a buliba. Négyen hajlandóak féregirtásra is az ügy érdekében. Fogalmam sincs, ez javítja vagy rontja az esélyeket, de úgy gondolom, adjunk nekik esélyt a bizonyításra. Háromhavi kiképzés után elvisszük őket egy menetre, és ha jól vizsgáznak nincs gond, ha rosszul, arra készen kell állnunk a saját tervünkkel.
Feszült arcok figyeltek rá az asztal mellől, bekapcsolta a taktikai monitort.
Miután lerakták a terv alapjait, mindenki elmentette magának az anyagot, aztán elmentek ebédelni és kidolgozni a rájuk vonatkozó részleteket. Étkezés után David készült a találkozóra a nyolc civillel. Elment a raktárukba, kivett a készletből egy DR129-es kombinált gyalogsági karabélyt, egy Z255-ös oldalfegyvert tokkal, alap felszereléssel és egy tengerészgyalogságnál rendszeresített testpáncélt (alap modell). Ez annyiban különbözött a Meteorok páncéljától, hogy nem tartalmazták a célirányos bővítéseket és a felderítők extra csomagját, valamint egyszínű zöldek voltak.
A felszereléseket berakta egy málhazsákba és hazavitte. A teraszon kirakta a fegyvereket az asztalra, a páncélt pedig a hintaszékére. Még maradt fél órája, úgyhogy lezuhanyozott és felvette az egyetlen és féltve őrzött gyakorló egyenoverallját és leült az ágyára meditálni. Mire a gyors lazító-összpontosító gyakorlattal elkészült, meg is hallotta a nyekkenéseket kintről.
Felállt, és egy szabályos pihenj állást vett föl az ajtóban. A terasz széle felett megjelentek az első fejek, elöl jött Amélia aztán a többiek. Meglepte, hogy több nőt lát a csoportban, mint férfit, az öt-három arányt nem várta volna. Már csak azért sem, mert a civileknek csak az egyharmadát tetté ki a (nem annyira)gyengébb nem képviselői. Ráadásul az egyik férfi a csoportban vak volt.
A rendszer feladásakor elhagyták a síkság szélén álló nagy települést, egy vanduul vadász áttörte a védelmet, és mielőtt egy Hornet elkapta, megsorozta a menekülők oszlopát. Ketten meghaltak azonnal, négyen megsebesültek, köztük Samuel Gertford professzor, aki elvesztette mindkét szemét és összeégett az arca.
Az érkezők először Davidot nézték meg, aztán a tárlaton is végigmentek, majd mindenki elhelyezkedett az asztal körül és a korlát mellett. A hadnagy hivatalosan köszöntötte őket, aztán bemutatkozott azoknak, akikkel még csak látásból ismerték egymást. Aztán jelentőségteljesen és kérdőn ránézett Améliára. A nő vette a lapot és beszélni kezdett.
– Megbeszéltük a feltételeit és reálisnak tekintjük, viszont szeretnénk a lehető legkésőbb indulni, hogy a kolónia számára a legnagyobb túlélési időt biztosítsuk.
– Ez nagyban függ attól, mikor jön olyan hajó, ami alkalmas nekünk.
– Majd később megbeszéljük, hogy ez miért nem szempont – mondta mosolyogva a nő.
A katona kíváncsian felkapta a fejét, de fegyelmezte magát és csak bólintott.
– Rendben, a lehető legtovább maradunk. Kik azok, akik vállalják a fegyveres részvételt?
Amélia, egy férfi és két másik nő rakta föl a kezét.
– Önöknek holnap reggel kezdődik a kiképzés. Itt láthatják a felszerelést. A félreértések elkerülése végett páncélt és oldalfegyvert mindenkinek kell viselnie.
Kis zúgolódás támadt, mire David felemelte a kezét.
– Nyugalom. Lőni nem kell, a páncél alapvető védelmet nyújt és szkafanderként is funkcionál. Gondolom ez érthető. – mindenki bólogatott. – Az oldalfegyvert azért erőltetem, mert az életösztön és a kín nagy úr az emberi természetben, azaz, ha egy kétszázhúsz kilós vanduul bika rohan maguk felé egy folyosón, lehet, hogy felülbírálják magukban az elveiket. Ez nem cinizmus, hanem realizmus. A másik a kín kérdése. Nem csak a harcot választhatják, hanem a könnyű halált is. A vanduulok közé menni nem játék, ha tehetik, megölnek, és nem válogatnak a módszerekben, és „soha ne mondjuk, hogy soha”.
A civilek láthatólag megértették mit akar, ezért David áttért a következő mondanivalójára:
– Holnap mindenki kap egy páncélt és oldalfegyvert. Akik vállalták a fegyveres harcot, azok karabélyt is vételeznek. A páncél standard kiszerelésű, néhány kiegészítő modulunk van, de azokat csak a tervben meghatározott feladatukhoz szereljük be. Fogják meg és nézegessék a fegyvereket. Nyugodtan, még nincsenek beüzemelve és üresek. Természetesen a páncél erőrásegítésével pille könnyűek lesznek, de jobb, ha érzik a valós súlyokat.
Az egyik nő, Suzann Linkovi hozzá fordult:
– Van női páncél is?
– Hölgyem, ezek uniszex páncélok, idomulnak a testéhez.
– Oh, igen, tényleg így logikus, de buta vagyok – hebegte a nő.
– Most jól figyeljen mindenki! – emelte fel a hangját David. – Nincs rossz kérdés! Nincs buta kérdés! Mindent bátran kérdezzenek meg, inkább háromszor, mint egyszer sem!
Suzann olyan hálásan nézett rá, hogy majdnem elpirult. A csapat tagjai érdeklődve vizsgálták a kirakott felszereléseket, a bajonettet, a szerelő csomagot és a gránátokat is. Amélia kihasználta a lehetőséget és a hadnagy mellé lépett.
– Én még visszajönnék vacsora után az esőszünetre, folytatni a tegnapi „beszélgetésünket” – Davidnak több problémája is adódott hirtelen, egyrészt félrenyelte a nyálát és köhögnie kellett, másrészt el kellett fordulnia a közönségtől a sátornadrág effektusa miatt, de azért válaszolt a kajánul vigyorgó nőnek.
– Már alig várom.
– Azt én is látom – mondta Amélia, és elment megnézni a kézi lőfegyvert.
David vacsora időig hagyta őket játszani, segített nekik, válaszolt egy rakás kérdésre, aztán levezényelte őket az étkezdébe és vacsora közben bemutatta őket a katonáinak.
Egyelőre tapogatózó hangulatban telt az étkezés, de lesz ez jobb is, majd összekovácsolódnak szép lassan, gondolkodott a hadnagy, aztán megérezte Amélia finom lábát a sípcsontján és a gondolatai másik, szintén izgalmas téma körül kezdtek forogni.

Az eső még esett, a nap csak sejlett valahol. A homályban feküdtek, a nő szinte dorombolva bújt hozzá. David hálás volt érte, sokat jelentett neki ez a kapcsolatocska, azt érezte tőle, hogy él. A nő felkönyökölt és mély incselkedő hangon feltett egy költőinek szánt kérdést.
– Tehát ilyen egy harcossal szeretkezni.
A férfi elkomorodott aztán gúnyosan elfintorodott.
– Már nem is emlékszem milyen harcolni.
– Hiszen három napja jöttetek vissza a harcból!
– Nem, mi nem harcolunk, mi rég meghaltunk volna, ha harcba bocsátkoznánk a vanduulokkal. Mi gyilkolunk, esélyt sem adunk az ellenségnek a harcra, egyszerűen kivégezzük őket.
Hirtelen nagyon csupasznak és nyálkásnak érezte magát. Amélia látta, milyen mélyen érinti Davidot ez a téma, nem értette igazán mi a különbség. A férfi felmutatott a szemközti falra.
– Látod azokat a jeleket? Háromszázhetvenhat jel van a falon, négy tengerészgyalogosnak, még ha Meteorok is, esélye sincs tizenkét vanduul ellen azonos feltételekkel vívott harcban. Azok a jelek pedig az általunk megölt ellenségeknek a számát jelentik, és nem az itt töltött napokét.
A nő megborzongott.
– Most már világos, miért nem akarnak idejönni.
A férfi is felkönyökölt, kérdőn nézett a nőre.
– Miről beszélsz?
– Karl, aki megvakult a meneküléskor, nyelvész és az utóbbi időben megfigyelte a vanduulok kommunikációját, és egészen furcsa dolgokat vett észre. Például nem értettük, hogy miért rendelnek ide más szektorokból olyan egységeket, amik nem tudnak kommunikálni itteni társaikkal, és volt szó valami lázadásról is úgy négy hónappal ezelőtt valamiféle nagy támadás után.
David felült.
– Akkor volt egy ötrajos támadásuk, egyenként hajtottuk fel őket. Tíz év alatt akkor egyszer láttam menekülni vanduult. Utána próbálták felgyújtani az erdőt, meg a mérges gázt bevetni.
– Na, itt álljunk meg egy percre. Fel akarták gyújtani az erdőt és mérges gázt vetettek be? Erről miért nem tudunk?
– A jó öreg Gehristus Nanji úgy gondolta, ne keltsünk pánikot.
A nő meztelenül felugrott. David azt hitte így fog elrohanni, hogy letolja Nanjit, mint kadulg a klottgatyát. De csak fel-alá járkált, és közben toporzékolt.
– Az a selejtes aratódroid! Minek néz ez minket? Gyerekeknek?
David már csak zsolozsmázásnak hallotta a tirádát, és gyönyörködött a ringatózó, formás női idomok látványában. Améliának feltűnt a bárgyú vigyor, és a sátrazó pokróc. Mivel jelenleg nem tudott másra haragudni, mint a kolónia vezetőjére, felnevetett és rávetette magát a meglepett katonára. Összegabalyodtak, birkóztak és nevettek, aztán lihegtek, csókolóztak. A többit elnyelte az eső monoton surrogása és az alkonyi homály.

Davidnak reggel volt mit átgondolnia. Nanji nem szent, azt eddig is tudta, de kiderült róla még egy két turpisság. Ami igazán felkeltette az érdeklődését az az, hogy talán bepillanthat történetüknek ismeretlen részébe, azaz a vanduulok történetébe. Sok mindent nem értett eddig, sok olyasmit tapasztalt, ami korábbi összecsapások alapján nem volt jellemző könyörtelen ellenségeikre. Természetesen alkalmazkodott a helyzethez, de nem értette miért nem söpörték el őket eddig. Lehet, hogy amit tudni vélt ezekről az idegenekről, az nem fedi a valóságot? Alig bírt magával. Amélia megígérte, hogy estére áthoz mindent, amit kiderítettek az itt lezajlott kommunikációkról.
Nem volt több ideje ezen morfondírozni. Reggeli, felszerelés kiadása és egy kis kiképzés a mai program, indulni kell. Kiugrott az ágyból és nekilátott a napnak. Elhatározta, hogy a reggeliket és a vacsorákat együtt kell elfogyasztaniuk a civilekkel, ki kell alakítani a kapcsolatokat, különben katasztrófa lenne az egészből. Voltak kisebb problémák, de a nap jó hangulatban telt el. A Meteorok az első naptól azt tervezték, hogy a ledobott felszerelések segítségével kiképzik, és hadra fogják a telepesek egy részét.
Ez tizenkilenc hónapig nem valósulhatott meg a pacifista felfogás miatt, így a tengerészek ihletett lelkesedéssel kezdték végrehajtani feladataikat. David odasúgta dél körül Trappernek, a szőke kék szemű mesterlövészének.
– Azért a vacsorát még megélhetnék.
– Nyugi főnök, elég edzettnek látszanak. A vörös csajszi jobban mászik fára, mint Josz.
A hadnagy félelmeinek ellenére megérték az esti étkezést, és még nevetni is volt erejük. A parancsnok viszont nem nevetgélt, ugyanis felderítő érzékei dél óta visítottak. Megfigyelték őket, és nem is túl ügyesen. Nem is váratott magára sokat a megfigyelés értelmi szerzője, „oszolj” után „véletlenül” összefutottak a szállása felé vezető háncs ösvényen.
– Jó estét hadnagy.
– Dr. Nanji micsoda kellemes meglepetés – hazudott szemrebbenés nélkül David.
– Tudja, hogy így összefutottunk, beszélhetnénk pár percet?
Azzal elhessegette állandóan nyomában járó asszisztensét Franklint, akit a katonák csak Nanji házi-majmának hívtak.
– Persze, de holnapután úgyis lesz a szokásos havi megbeszélésünk.
A botcsinálta kormányzó elengedte a füle mellett az olyan dolgokat, amik nem illettek a pillanatnyi vagy hosszú távú elképzeléseibe.
– Gyorsan a tárgyra térek hadnagy. Mi a fene folyik itt az engedélyem nélkül?
Abban a téveszmében élt, hogy a Meteorok az ő parancsnoksága alá tartoznak. David eddig a békesség és az egyszerűség kedvéért nem ábrándította ki a jóllakott napközis fejű történész professzort. Lehet, hogy most érkezett el az idő, gondolkodott magában, azért adott még egy esélyt a visszavonulásra.
– Megkérdezhetem, hogy mire is céloz? – természetesen Dr. Nanji nem vette a lapot.
– Miért ugráltat maga polgárokat, amikor határozottan megtiltottam, hogy besorozzon bárkit is?
A parancsnok majdnem megszánta a marhát, de nem akarta tovább húzni a dolgot.
– Tévúton jár Gehristus, ők kértek fel, hogy képezzük ki őket, kérdezze meg tőlük nyugodtan. És jobb, ha valamit most tisztázunk. Nem kell engedélyt kérnem öntől semmihez, nem tartozunk a fennhatósága alá. Udvariasságból eddig figyelembe vettem a „kéréseit”, de ezentúl ne számítson rám túlzottan. Ne izguljon, akarata ellenére nem fogok kiképezni vagy besorozni senkit. De azt sem hagyom, hogy az utamba álljon. Tudja, lassan lejár az időm és nem szándékozom ölbe tett kézzel kivárni a végét.
Dr. Nanji feje olyan vörös volt, hogy David komolyan félteni kezdte az egészségét.
– Hogy merészel maga ilyen hangon velem? Ezt még megbánja! Maguk engedelmességgel tartoznak nekem, engedelmeskedni fognak nekem különben…
– Különben? Megöl minket? – kérdezte David jéghideg hangon, miközben oldalfegyvere markolatára csúsztatta a kezét. Nanji hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna. Látszott, hogy maximális fokozaton pörög az agya. Nem volt buta ember, csak rest volt és a megszokások rabja. Lassan felfogta, hogy a valódi hatalom az oldalfegyvere markolatán támaszkodó katonánál van. Mosolyt erőltetett az arcára.
– Nos, nem kellene végletekben gondolkodni.
– Úgy látom, érti már a lényeget. Szerintem tegyünk úgy, mintha ez a beszélgetés nem is történt volna meg.
A „polgármester” bólintott és elviharzott. David figyelte, amíg el nem tűnt a szeme elől, aztán megpróbálta elfelejteni a közjátékot, és sietve elindult szállására. Éppen az eső lezúdulása előtt ért a teraszra. Amélia a hintaszékében ült felhúzott lábakkal, térdei fölött fixírozta a lihegő Dávidot.
– Te aztán tudod, hogy kell felcsigázni a nőket.
– Gehristus barátunk megállított hazafelé és felelősségre vont. Jól esne egy sör – szúrta közbe, miközben a nő mellett heverő hűtőládára bökött.
– Mit csinált az a marha? – kérdezte az asszony és előre lendült, lerakta a lábait a padlóra és rákönyökölt a térdére. Eszében sem volt még italt adni a férfinak.
David látta rajta az eltökélt kíváncsiságot, magában búcsút intett a sörnek és megadóan, egy sóhajtás után elmesélte a történteket. Amélia gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Figyeltetni kell, de azt mi megoldjuk. Nem tudod elképzelni, de lehet, hogy veszélyesebb ellenséget szereztél, mint hinnéd. A készleteiteket is el kellene tüntetni, mielőtt rátehetné a kezét.
– Ne már! Mire kellenének neki a katonai felszerelések?
– Neki semmire, ti viszont csak akkor tudtok harcolni, ha van mivel.
David összeráncolta a homlokát. Olyan édes, amikor töpreng, gondolta magában a nő.
A tengerész gondolataival aktiválta a füle mögött rejtőző linket, és megvárta, míg mind a három embere visszajelez.
– Páncélt fel! Találkozunk a raktárnál, elköltöztetjük a boltot.
– Esőben? – kérdezte Amélia kicsit döbbenten.
– Így a legjobb. Nem lát senki, nem hall senki, a nyomok is eltűnnek. Alapelv. Ha cselekedni kell, csináld gyorsan.
Azzal két és fél perc alatt felöltötte páncélját. Amélia leesett állal figyelte. Őt megdicsérte Trapper, amikor tíz perc alatt felöltött egy ugyanilyen páncélt. David a nőhöz fordult, és mielőtt leugrott volna a tíz méteres magasságból, enyhén torz, fémes, gépi hangon szólalt meg.
– Bocs kislány, apucinak dolga van, egy óra múlva jövök.
Meg se várva a reakciót, ugrott. Alig halható loccsanás jelezte, hogy leérkezett. A nőnek el kellett ismernie, hogy amilyen szemtelen volt, olyan szexi is. Mégiscsak tud csipkelődni a gazember. Azon kezdett morfondírozni, hogy vághatna vissza. David biztosra ment, ezért majdnem két óra múlva tért csak vissza a szállására. Felmászott a hágcsón, kilépett a teraszra az esőfüggönyből, megállt egészen a korlátnál, hogy lecsuroghasson róla a víz.
A testpáncél sok mindentől megvédte viselőjét, de a szeme elé táruló látványtól nem. Amélia éppen az egyik pólójából átalakított köténykében, és csak abban, takarítgatott a legrafináltabb pózokban. David felnyögött és össze is görnyedt, mert a páncél nem tágult azon a ponton ahol most kellett volna. A hadnagy most már szűkölt, és sebesen próbált megszabadulni a páncéltól.
Amélia felnézett a különös hangra és látta a férfi elgyötört arcát előbukkanni a sisak alól. Hirtelen azt hitte megsérült és rémülten odaugrott segíteni, David perceknek rémlő másodpercek alatt vette le a páncél derék részét és végre fellélegzett. A nő azt kereste hol vérzik a tengerésze, de csak egy jól kivitelezett erekciót talált. Mindkettőjükből kitört a nevetés.
– Nem vagy semmi nőszemély! Megyek és lezuhanyozok – próbálta megtartani maradék méltóságát a katona.
Amélia kézen fogta és bevezette az említett helységbe és segített neki lezuhanyozni, aztán újra leizzadni. Bár fáradt volt, kíváncsisága nem hagyta elaludni.
Kicsusszant szeretője mellől és kiült tanulmányozni az asztalra készített anyagokat. Úgy gondolta, időrendben lesz a legcélszerűbb átvizsgálni. Az adathordozókat sorba rendezte és nekiállt az olvasásnak. Az is kiderült a számára, hogy az egyébként kihasználatlan tengerészeti multikom állomást, amit ők telepítettek az üzenetek kódolására, tömörítésére és továbbítására, ötletesen felhasználták az üzenetek lehalászására. Csodálkozva olvasta, hogy a nyelvészprofesszor – időtöltés gyanánt – kezdett „rádiózgatni”. Azt is eldöntötte, hogy a multikom állomást újra kell kódolni legkésőbb reggel.
Tizennégy hónappal ezelőtt kezdődtek a feljegyzések. Először alapfordítások készültek, később visszamenőlegesen megjegyzések és komplett elemzések kerültek a lefordított szövegek mellé.
Hol csak annyit írt oda Gertford, hogy valószínűleg ez a Fertgraaz nevű vanduul a Tiber IV helyőrség parancsnoka, hol pedig részletesen leírta, hogy szerinte a vanduul flotta negyedosztályú. Jelentéktelen helyőrségi besorolást adhatott a bolygónak, ezért Fertgraaz hiába „kuncsorogott” felszerelésért és emberekért, általában azt a választ kapta, hogy nincs elegendő erőforrás a szektorban. Elvárták tőle, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel oldja meg a jelentéktelen problémáit.
A nyelvész professzor rájött, hogy a vanduulok egy különös virágnyelven kommunikálnak. Mindenképpen kerülik a kudarcot és a megszégyenülést, ha van rá mód a felelősséget is elhárítják, viszont sikereiket igyekeznek kihangsúlyozni. Ha valamit kérniük kell, vagy valamire szükségük van és nem elég nagy hatalmúak ahhoz, hogy simán elvegyék, akkor nyugodt lélekkel elferdítik, illetve elfedik a valóságot. Például: Fertgraaz állítása szerint a Tiber IV-en elesett vanduulok hetven százaléka betegségekben illetve természeti katasztrófákban halt hősi halált, dicsőséget hozva klánjuk vezetőire.
Egyéb jelentésekből kiderül, hogy a flotta rendszeres és irreálisan nagy veszteségeket szenved a rendszerből indított támadásokban. A problémát felismerték, de intézkedéseket nem tettek a nyilvánvaló hírszerzési lyuk befoltozására, sőt, azt sem feltételezik, hogy az emberi léptékkel kezdetlegesnek mondható rejtjelezésüket feltörheti bárki is.
David nem nagyon akarta elhinni, amit olvasott, de Gertford elemzéseiben nem talált hibát. Egy idő után próbára tette magát is. Csak a fordítást olvasta el, készített egy saját elemzést, aztán összevetette a professzoréval. Az eredmény nüánszokban tért csak el, tulajdonképpen azért volt más, mert David katonai szempontból, katonai zsargonban írta le a verzióját. Ha ezek az elemzések megállják a helyüket, teljesen megváltoztathatja a flotta stratégiáját.
Ráébredt, hogy ő ehhez nagyon kis csavar a gépezetben, de ha töredék százaléknyi esély van rá, hogy új dolgot tudnak mondani a stratégáknak, mindent el kell követnie, hogy kijuttassa innen Gertfordot. A saját, az emberei, sőt még a civilek élete is harmadrangúvá degradálódott egy pillanat alatt.
Elkezdte írni a jelentését. Tisztában volt vele, hogy az anyag, amit átküld, kilencven százalékig biztosan el fog süllyedni a bürokrácia tengerében, de meg kell próbálni mindent.

Másnap reggel rendkívüli üzenetet küldött a flottának, utána átkódoltatta Wolffal a terminált és át is helyezték Wolf szállására. Természetesen Gertford professzor és a másik hét civil hozzáférését nem korlátozták, sőt kaptak fül mögé tapasztható kommunikátorokat is. Folyt a kiképzés, David hosszú eszmecseréket folytatott a nyelvésszel, technikai őrmesterével, Améliával, valamint azzal a technikussal, aki a professzornak segédkezett.

Kilian rendszer, Corin bolygó, ugyanebben az időben.

Karlita Terkovsky százados a felszín alatti komplexum T2-es biztonsági övezetében kialakított irodájában ücsörgött, és egy dilemmával küzdött. Nemrég jutott el hozzá egy jelentés a hozzácsatolt nagyméretű adathalmazzal együtt, és nem tudta eldönteni, hogy egyáltalán mihez kezdjen vele. Mint a tengerészgyalogság hírszerző tisztje tanácstalan volt. A jelentéssel már első körben gondjai adódtak, ugyanis a rendszer azért továbbította neki, mert a főkomputer szerint David Reedertől, a Meteor egység őrnagyától származik, és mint ilyen, kiemelt elbánást érdemel. A Tengerészgyalogság elit felderítőinek őrnagyi rangú tisztjei valóban nem szoktak szarral gurítani, de ő hivatalból elég jól ismerte a Meteorokat és David Reeder nevű őrnagyról nem hallott.
Vette a fáradságot és utána nézett az illetőnek, és kiderült, hogy egy hajdani törzsőrmesterről van szó, akit a hadszíntéren léptettek elő hadnaggyá, majd annak rendje és módja szerint hátrahagytak a Tiber IV-en. A rendszer elvégezte a dolgát, hat standard hónap vonalak mögötti aktív harci tevékenység és százhúsz vanduul felkoncolása után olyan parancsnoki értékelésekkel, amit még isten is megirigyelt volna, simán megkapta a századosi rangot. Miután két hónapja a főparancsnok is hivatalos dicséretben részesítette, és tizenkilenc hónapja harcol kilátástalanul a vanduulokkal, valamint küldi a felbecsülhetetlen értékű jelentéseket a mozgásukról, soron kívül felkerült az előléptetési listára. Egy hete meg is kapta az előléptetést a mellé a hat kitüntetés mellé, amikre időközben felterjesztették. Ráadásul Karlita arra is rájött, hogy a nyomorult nem is tudja, hogy már csapattiszti rangban szolgál.
Tehát itt van egy kiváló törzsőrmester, aki miden elismerést megérdemel, azért amit eddig tett, de akkor sem rendelkezik egy Meteor őrnagy hírszerzői kvalitásaival. Elküldött egy hírszerzésnek szóló jelentést valami csatolt anyaggal, neki meg van ezen kívül még hat-hét nagy kaliberű elemezni valója. Mit tegyen? Dobja félre és foglalkozzon a többivel, amit a főnökei sürgetnek? És mi van, ha az botcsinálta őrnagy tényleg talált valamit? Terkovsky nem volt sznob, győzött benne az ember a bürokrata fölött. Csesszétek meg, megérdemli, hogy rászánjak egy órát, elolvasom a jelentését.
Behúzta a kivetítő egységre az anyagot. Hat óra múlva, a negyedik kávé után áthívott az irodájába két vanduul szakértőt. Elmondta nekik, hogy mit talált és onnan közösen folytatták a munkát. Másnap délután bejelentkeztek a főnökükhöz, egy szikár ezredeshez és előadták neki az egész történetet. Az ezredes fel alá járkált egy darabig, aztán kommunikátorhoz fordult… és a gépezet mozgásba lendült.

Tiber rendszer Tiber IV. Egy hónappal később.

– Trapper jelentést!
– Itt jönnek főnök, még két perc.
– Amélia, helyeteken vagytok?
– Igen hadnagy – jött a remegős válasz.
– Mozdulatlanságot kérek, és csak a parancsomra tüzelhettek, de akkor pontos tüzet akarok.
David is izgult. A tanítványok úgy tudták, csak ő és Trapper van itt, de Josz és Wolf biztosítottak. Külön csatornán őket is ellenőrizte a parancsnok, a Figyelők pedig szemmel tartották a környéket, hátha van valami meglepetés a vanduulok tarsolyában. Közeledtek, David már látta őket. Elérték a halálzóna szélét, innen bármerre indulnak tovább, csapda várja a szerencsétleneket. Egyedül a menekülés segített volna rajtuk, de ők harcosok voltak, nem menekülhettek. Látszott a mozgásukon, hogy nem tetszik nekik a helyzet és igazuk is volt. Tovább lépdeltek, az idegen járásmód mindig idegesítette a férfit, többek közt ezért sem tudta humanoidnak tekinteni a vanduulokat.
– Felkészülni!
A vezető elérte a jelet, a hadnagy ujjai a csapdák aktiválójára tapadtak, kiválasztotta a sárga zónát.
– Tűz!
Egy nagyon hosszú másodperc csend következett, aztán felugatott két fegyver, kicsivel késlekedve a másik kettő is. David aktiválta a csapdákat, aztán leugrott az őrhelyéről és figyelte a történéseket.
– Tüzet szüntess!– kiáltotta a maszkba. Három fegyver elhallgatott, egy viszont szaggatottan lövöldözött tovább. A hadnagy futott négy lépést, és elérte Amélia rejtekhelyét.
– Amélia tüzet szüntess!– odalépett és egy hihetetlenül gyors mozdulattal deaktiválta a fegyvert, mire a ravasz már csak üresen kattogott.
– Amélia Gerhart, hallasz engem? – kérdezte meglepően gyengéden. – Amélia, figyelj rám! Hagyd abba! Nyisd föl a rostélyt!
Végre abbahagyta a kattogtatást és leeresztette a fegyvert.
– Nyisd föl a rostélyt Amélia!
Közben Trapper meg a többi Meteor elvarrták a szálakat, a másik három civil is Amélia felé közeledett. David egy intéssel megállította őket. A rostély felnyílt, és felfedte a nő eltorzult arcát. A hadnagy már előbb utasította páncélját a nyitásra, nem lett volna jó egy rémisztő páncélarcba bámulni. A háta mögött valaki öklendezett, David remélte, hogy még időben kinyitotta a sisakot. Amélia sokkot kapott. Rendesen kiképzett tengerészekkel is előfordul az ilyesmi, gyilkolni sohasem egyszerű.
– Nézz rám Amélia, vége van.
A nő elszakította a tekintetét a torzókról és a férfi szemébe nézett. Gyűlölet villant benne. Gyorsan el is kapta a tekintetét a férfiétól, elfordult és a másik három civil felé indult. Kezdte összeszedni magát.
– Ti jól vagytok? – kérdezte, bizonytalan rekedt hangon társaitól. Davidról tudomást sem vett.
Sejthető volt, hogy valaki besokall. A férfi csak remélte, hogy nem a szeretője lesz az. Tudta, hogy szinte biztosan vége a kapcsolatuknak, bár remélte a nő fel tudja dolgozni az eseményeket. Egyszer minden jónak vége szakad. Sóhajtott és dolga után nézett.
Emberei a vanduulok maradványainál „őrködtek”. Wolf átnézte a felszerelésüket, Trapper a környéket pásztázta, Josz pedig a főnökét és a civileket figyelte feszülten. A hadnagy intett neki, hogy odamehet istápolni az újoncokat.
Kár Améliáért, pedig már kezdett hozzászokni a rendszeres, minőségi szexhez, bár emberileg is kedvelte a nőt, szerelmes még nem volt belé. Azt figyelte meg magán, hogy az elmúlt két év jobban megkeményítette, mint az azt megelőző nyolc, amit sorállományban szolgált. Kemény lett testileg és lelkileg is, talán mégiscsak készen áll arra, hogy tiszt legyen. Úgy gondolta elég időt adott a csapatnak, hogy összeszedjék magukat.
– Josz, indítsd el őket hazafelé. Trapper, Wolf, mi hátul megyünk.
Könnyedén tartották az újoncok tempóját. Visszaértek a táborba, ahol már csak ők tizenketten laktak és néhány figyelő. Egy hónapja került sor a szakításra, Nanji minden módon próbált keresztbe tenni nekik, de nem sok ütőkártya volt a tarsolyában és azok is gyorsan elfogytak.
Megpróbálta plusz közmunkára fogni a nyolc civilt, de egyszerűen kiröhögték, mert mindenki elvégezte az eredetileg rájuk osztott munkát, és a törvény biztosította nekik a szabadidőt. Aztán le akarta foglalni a katonák készleteit. Toporzékolt, amikor rájött, hogy elkésett az akcióval, majd végső elkeseredettségében fel akarta jelenteni Davidot a feletteseinél, de nem tudott hozzáférni a kommunikációs terminálhoz. Amikor felajánlották neki, hogy ők szívesen továbbítják, az üzenetet csak adja oda írásban, káromkodva otthagyta őket. Erre másnap elköltöztette a kolóniát, nekik pedig megüzente, hogy nem tartanak rájuk igényt a továbbiakban.
Sok extra feladat szakadt a nyakukba, de elboldogultak és David simán be tudta szerezni a kellő mennyiségű piát is. A Figyelők nem álltak le, és nem is voltak hajlandóak szakítani a katonákkal, tehát működött minden tovább. Begyűjtötték az adatokat, elemezték és továbbküldték a flottának.
David tartott tőle, hogy éjjel egyedül fog aludni. Mindenki tudta, hogy mi zajlik köztük, de össze nem bútoroztak, bár gyakorlatilag a férfinál laktak. A táborban mindenki a szállására ment és levette páncélját, megegyezés szerint a vacsoránál találkoztak. David felállt az asztal végén, intett Trappernek , aki elkezdte kiosztani a fából csiszolt pohárkákat és méreg erős, de citromillatú, citrusos ízű italt töltött bele.
– Nem azt ünnepeljük, hogy győztünk. Nem azt ünnepeljük, hogy megöltük az ellenséget. Azt ünnepeljük, hogy végrehajtottuk a feladatot és azt, hogy élünk! Felemelte a poharát megvárta, míg mindenki követi a példáját.
– Az új bajtársakra!
Felhajtotta a szeszt, a többiek követték a példáját, mire többen is köhögtek vagy levegő után kapkodtak. A tengerészgyalogosok vigyorogtak rajtuk. Az a szokás a Meteoroknál, hogy mindenki, aki az asztalnál ül, a bevetés végén az tósztot mond, a többiek meg isznak.
Közben a tengerészek már töltöttek is. David leült és a jobbján ülő Wolf felé fordult. A technikai őrmester vette a lapot és felállt.
– A civilek bátorságára! Csirió!

Wolf a kommunikátorában jelzést kapott. Rendkívüli kapszulát fogott be a rejtett műhold az aszteroida övben és a sürgős üzenet leadási utasításra várt. Felhúzta a szemöldökét; mióta itt vannak, csak válasz üzeneteket kaptak így kimentette magát a vacsoráról és elment letölteni az érdekesnek ígérkező üzenetet. Eltelt fél óra, David már arra készült, hogy elinduljon a szállására. Agya kellemesen zsibbadt volt az elfogyasztott alkoholtól, de a fejében megszólaló kis csipogás rögtön magához térítette, nem beszélve Wolf hangjáról.
– Főnök, jó lenne, ha ide jönnél.
– Mi történt Wolfgang?
– Üzenet jött a Corinról.
David először csak bambán bámult maga elé, igyekezett eltompult agyával feldolgozni az infót. Ők eddig a hatodik flottával álltak kapcsolatban, még a dicséret is a flottán keresztül jutott el hozzájuk. A Corin természetesen a TGY parancsnokságát jelenti. Nem igazán tudta kitalálni mi lehet az üzenetben, de Wolf nem rángatná, ha nem lenne fontos.
– Indulok törzsőrmester, kell még valaki?
– Egyelőre jobb, ha csak maga látja, aztán eldönti, kit avat be.
– Oké – dörmögte David és felkelt a padról.
Majdnem észrevétlenül sikerült elsurrannia, de Amélia felfigyelt az angolos távozásra. David felmászott Wolfgang szállásának teraszára. Az ő szállása többszöri bővítésen esett át, az idők során kapott egy javító műhelyt, egy vanduul és egy TGY felszerelés raktárt, végül egy rádiós helységet. Wolf a teraszon terpeszkedett, fáradtan intett a kommunikációs terminál felé. Benne is dolgozott a pia, bágyadtan pislogott és dúdolt valami általa kedvelt dallamot. David jóindulatúan rámosolygott szűkszavú emberére.
– Menj, feküdj le Wolfgang, majd letöltöm a cuccot, aztán bezárom a boltot és otthon elolvasom.
David meglepődött, mivel a fájlok letöltéséhez és a megnyitásához is a személyes parancsnoki kódja kellett. Elvégezte a letöltést, készenlétbe kapcsolta a terminált, aztán rögzítette a vízálló bejáratot és élesítette a riasztót. Mire végzett, a törzsőrmestere már hangosan hortyogott egy nyugágyszerű fotelben, amit Daviddel közösen faragtak és állítottak össze. A hadnagy ráterített egy plédet, aztán lemászott és amennyire tudott, sietett a saját menedékébe. A helyi esőt komolyan kellett venni, néha olyan sűrű volt, hogy fulladoztak benne az emberek. Felmászott a hágcsón és meglepetésére egy szúrós szempárral találta magát szemközt. Amélia a hintaszékében ücsörgött felhúzott térdekkel.
– Szia Amélia, hogy vagy? – kérdezte.
Ambivalens érzései voltak, most szeretett volna egyedül lenni, de örült, hogy a nő itt van, és nem utasítja el a társaságát. Harmadrészt tartott attól az esetlegesen kínos jelenettől, amit a nő rendezhet. Várakozó álláspontot foglalt el a korlátnál, de őszinte kíváncsisággal várta a nő válaszát. Amélia csak nézte a térdei fölött. David már ismerte annyira a nőt, hogy tudja, éppen gondolkozik, és mivel nem akart türelmetlen lenni, nyugalmat erőltetett magára. Kíváncsi volt az üzenetre, valószínűleg fontos a tartalma. Eltelt pár perc, a csend kezdett sűrűsödni, de a férfi nem akarta megtörni, ezért inkább leült az asztalhoz és az adathordozóval játszogatott és tovább figyelte a csillogó szemű Améliát. Magában azt kántálta „essünk már túl rajta”.
– Nem tudom megfogalmazni, hogy mit érzek, valószínűleg részeg is vagyok. Merre jártál?
– Találkozóm volt a másik szeretőmmel – szaladt ki a száján a férfinak.
Amélia felpattant, aztán kapcsolt és elpirult.
– Nyugi, valószínűleg fontos. Különleges kódolású üzenet jött a Corinról. – mondta David védekező testtartásban.
– Szemét vagy! – sziszegte a nő. – Remélem, jól mulatsz! Mit kaptál a TGY-től? – kérdezte kicsit megenyhülve, majd visszarogyott a székbe.
Az futott át az agyán, hogy két hónapja nem is tudta volna mit jelent a „Corinról”. Annyi mindent tudott meg a tengerészgyalogságról és a flottáról, hogy szinte bennfentesnek érezte magát. Nem David tukmálta az adatokkal, ő húzta ki belőle, illetve a többi tengerészből az információkat és történeteket.
– Még nem tudom, mi van benne, csak letöltöttem és eljöttem, mert Wolf „nyugovóra tért”.
– Akkor lássuk miért hagytál itt egyedül várakozni.
– Ezzel lesz egy kis gond. Csak a személyes parancsnoki kódomra nyílik meg, és ha valaki más is van a helységben, vagy nyílt területen húsz méternél közelebb jön valaki, akkor megsemmisíti magát.
– Elmenjek? Mindjárt itt az eső! – mondta könnyes szemmel, szinte hüppögve Amélia.
– Dehogy kell elmenned, majd reggel kinyitom – mondta a férfi, azzal odasietett a nőhöz, felhúzta a székből, magához ölelte és bevitte a szobába. Lefektette az ágyra és mellébújt. Átölelték egymást, és mire igazán esni kezdett az eső már aludtak is.

Davidot a komja ébresztette. Az eső elállt és a feje is szét akart hasadni. Lemosta magát a primitív zuhanyban, és bevett egy gyors másnaposság elleni pasztillát. Amélia már korábban elment, csak az illatát hagyta hátra. A komlink ismét jelezte, hogy az üzenetet el kell olvasnia. Felvett egy alsónadrágot, és bezárkózott a lombház egyetlen tágas szobájába. Elvégezte az azonosítási protokollt és személyi taktikai komputerébe csúsztatta az adathordozót, mire a dokumentumok azonnal megjelentek előtte a levegőben. Megérintette az elsőt, mire halk vészkürt jelezte az extra azonosítás igényét. A hadnagy megadta a szükséges kódokat, komputere sikeresen vette az azonosítóját, amit egy halk pukkanással jelezett, aztán szkennelte a környezetet és biztosította a házikót lehallgatás ellen.
David előtt megjelent egy kicsit pufók arcú, kék, rövid hajú nő torzója. A hadnagy egyből kibökte a tengerészgyalogos századosi egyenruhán a hírszerzés kevéssé ismert jelzését. Ő is csak egyszer látott élőben ilyen jelzést, nem sokkal az előtt, hogy kilőtték a kapszuláját a Tiber IV-re. David viccesen megérintette a hologram orrát, hogy elindítsa az üzenetet.

– Karlita Terzskykov százados vagyok. Üdvözlöm Reeder hadnagy. Nem az én tisztem a maga és az emberei méltatása, legyen elég annyi, hogy nagy tisztelője vagyok magának és az egységének és remélem lesz alkalmam meghívni magukat egy italra. Rátérek az üzenet érdemi részére. Kimenekítjük magukat! Biztonsági okokból a társai nem tudhatják az üzenet valódi tartalmát, ezért egy kamu üzenet is van a csomagban, amit megmutathat nekik. Az ön esetleges halála esetére, a harmadik fájlal titkosíthatja ezt az üzenetet a helyettese számára. A negyedik fájl tartalmazza azokat az időpontokat, kódokat és koordinátákat, amire szüksége lesz. Bizonyára Ön, illetve Önök is készítettek valamilyen menekülési tervet. Javaslom, azt igazítsa hozzá a kivonási művelet részleteihez.
David még húsz percig hallgatta a századost, majd meghallgatta a kamu üzenetet is, aztán újra az elsőt, végül az adatokat tartalmazó negyediket is megnézte. Elindította a harmadik fájlt, ami a kódoló algoritmust tartalmazta, megadta Wolfgang Trauber törzsőrmester adatait és elmentette a rejtett fájlt az ő komlinkjére, és ráhangolta az életjeleire.
Ez nem lesz egyszerű menet. A csapat terve már csaknem készen állt, ráadásul olyan elemeket tartalmaz, amik lehet, hogy ütik majd a százados tervét. David nem tartotta magát elég ravasznak egy ilyen feladathoz, de most nem volt választása, egyetértett a hírszerzővel abban, hogy nem lenne jó, ha a többiek tudnának a mentőakcióról, de nem ugyanabból az okból. Ugyanis a hadnagy szkeptikus volt a Corin terveivel kapcsolatban, túl sok titkos újdonság, túl sok apró részlet, amin félresiklanak a briliáns elmék szüleményei. Nem tudott olyan tervről, ami simán ment volna, és minél egyszerűbb egy terv, annál kevesebb a buktató.
– Ó, hogy a Kadulgok igyanak a koponyájukból! – dörmögte maga elé. A helyzete a „kétségbe ejtő” szintről a „majdnem kilátástalan” állapotba került. Mint minden igazi TGY utált hazudni, persze a szolgálat megkövetelte olykor, és ő meg is tette, de ez most egy komplett átverés lesz, véresen komoly végkifejlettel. Abban is biztos volt, hogy a százados neki sem mondott el mindent. A kvazárok anyjára, hiszen hírszerzőtiszt, az a foglalkozása, hogy titkolózzon és hazudjon.
Egyelőre kikapcsolta a taktikai egységét, de előtte hozzáférhetővé tette a kamu üzenetet. Azt tervezte, a közös vacsora után játssza le mindenkinek, ne menjen el az étvágyuk úgy, mint neki. Ne sajnáld magad ennyire tengerész, parancsolt magára és elindult ellenőrizni az érzékelő adatok begyűjtését. Lassan telt a nap, az emberei külön-külön és együtt is megpróbálták kiszedni belőle mit küldött a Corin, még Améliát is ráuszították, de David neki is csak annyit mondott, hogy vacsora után majd meglátja, de ne számítson semmi különösre.
Nagyon lassan elérkezett a vacsora. A hadnagy egész nap azon agyalt, milyen indokkal kellene átdolgoztatni a terveket. A közös étkezés alatt érezte a feszültséget a társaságon. Nem szívatta tovább őket, pedig érzett rá kísértést az egész napos vegzálás után. Wolfal az asztal végére rakatta a komterminált még vacsora előtt. Most felállt, odaballagott, közben tapintható lett a csönd, az asztal körül a padokon mindenki a terminál felé fordult.
– Hölgyeim és uraim, mint értesültek róla, tegnap este rendkívüli üzenetet kaptunk a Tengerészgyalogság főhadiszállásáról. Ez azért fontos, mert alapvetően a flottával tartjuk a kapcsolatot, ezen belül is a 6. flottával. Még az „emlékezetes” dicséret is rajtuk keresztül érkezett a szokásos válasz szondával. Ezt az üzenetet valószínűleg a flotta nem is látta. Ez és az üzenet bizonyos részei arra engednek következtetni, hogy a flotta leírt minket, a tengerészek viszont nem szeretnek hátrahagyni senkit. Nem húzom tovább az időt, lássuk a medvét.
Beillesztette az aljzatba az adathordozót, megadta az indítókódot, mire megjelent a kékhajú százados képe. David megérintette a hologram orrát és hátralépett.
– Karlita Terkovsky százados vagyok. Üdvözlöm Reeder hadnagy. Nem az én tisztem a maga és az emberei méltatása, legyen elég annyi, hogy nagy tisztelője vagyok magának és az egységének és remélem lesz alkalmam meghívni magukat egy italra. Rátérek az üzenet érdemi részére. A flotta erői jelenleg a Kellog rendszerben harcolnak…

Kilian rendszer, Corin bolygó, Tengerészgyalogság főhadiszállása:

– A Pharos és testvérhajója az Ariadne a legfontosabb, legtitkosabb projektünk a Bengal tervezése óta. A két hajó most végezte el a mélyűri teszteket. Még száz soros a hibajegyzék, nem adhatom oda maguknak játszadozni egyiket sem. A Flotta fejlesztési részlegének igazgatója, Bruther admirális, cékla színű fejjel kiabált a holovetítőből. A szikár, joviális képű tengerész ezredes majdnem elmosolyodott az „atyai féltés” ilyen közönséges megnyilvánulásán.
– Admirális, arra céloz, hogy a csodafegyverei nem működőképesek? Az ember azt hinné, hogy tizenkét év fejlesztés után készen állnak a bevetésre. – magában még hozzáfűzte „és mennyi volt a költségvetés admirálisom? A mi fejlesztéseinket két évre leállították a pénznyelő szuper hajók miatt, ideje visszaadni a kölcsönt barátocskám”.
Az admirális közben ráeszmélt, hogy csapdába ejtették. Ha azt mondja még nem készek az indulásra, lejáratja magát és a részlegét, ami persze egy és ugyan az. Vigyáznia kellett volna ezzel a TGY- vel, ez nem olyan meteorit agyú, mint a többi, hogy nyelné el egy feketelyuk. Kicsit megtörve, szinte suttogva szólalt meg.
– Természetesen alkalmasak a bevetésre, és a sorozatgyártásra is, de jobb lenne még néhány hadgyakorlaton is letesztelni őket.
– Ebben egyetértek önnel, de nincs több időnk. Azok a hősök és polgárok meghalnak, ha nem megyünk értük, valamint mind a ketten parancsot kaptunk. Én arra, hogy kimentsem őket bármilyen eszközzel, ön pedig arra, hogy bocsássa a rendelkezésünkre az eszközöket.
– Igen tudom, nem is a feladattal van problémám, azokat az embereket tényleg ki kell menteni. Két év ellenséges területen az túl sok. Miért nem küldünk négy Bengalt teljes kísérettel? Azok elsikálnának ott mindent.
– Tovább akarjuk üzemeltetni a megfigyelő állomást. Ha odatrappolunk egy ekkora flottával „valószínűleg” elgondolkoznának a vanduulok, miért olyan fontos nekünk az a koszfészek. Egyébként is ez egy ideális kezdő küldetés a hajóinak. Beszivárogtatás, kimentés, semmi feltűnés.
Gremersy ezredest már fárasztotta ez a fölösleges szájtépés, de az udvariasság fontos dolog, ezt beleverték a fejébe még karrierje elején. Bizonyos mértékig szociopata volt, de megtanulta kezelni, így könnyebben tudta elvégezni a feladatainak azt a részét, ami kommunikációt igényelt. Látta, hogy nyert, ezért dobott egy csontot az admirálisnak.
– Természetesen, ha a bevetés sikeres, önök prezentálhatják az egész akciót.
Bruther majdnem kiesett a szerepéből, de még időben eltüntette a mohóságot az arcáról.
– Ez igazán nagylelkű ajánlat a tengerészgyalogságtól. A részleteket kérem, egyeztesse a helyettesemmel, nekem még van egy fontos találkozóm. Ezredes!
Tisztelgett, a tengerész viszonozta és örömmel nyugtázta a vonal megszakadását. Odafordult Karlita Terzskykov századoshoz.
– A helyettes már a magáé Karlita, mára nekem elegem volt az ostobákból, bár állítólag Kintava ezredes jóval ésszerűbb ember, mint a parancsnoka.
Azzal visszatért az irodájába, amit barlangnak vagy cellának is titulált olykor. A spártai berendezés nem vonta el figyelmét a feladatáról, csak elvétve kerülte el a figyelmét olyan lényeges információ, ami a hírszerzés elemző csapatának fontos lehetett, pedig horribilis mennyiségű adatot áramoltattak át a termináljain. A részletek voltak a vesszőparipái, ezt sulykolta gondosan megválogatott beosztottjaiba is. Néha egy apró részlet kell ahhoz, hogy egy zagyva kirakós játék értelmet nyerjen, ezért tett meg mindent David Reederért. Ő segítette hozzá egy rettenetesen fontos részlethez, ami rendszert vitt egy óriási vanduul kirakós játékba.
Gremersy szerint százmillióból egy olyan ember akadt, aki élete során egyszer olyan helyzetbe kerül, amiben befolyással lehet a világ folyására és ezek közül is minden századik van csak tisztában azzal, hogy milyen nagy dolognak volt a részese. Az ezredes Davidnak és a társainak köszönheti, hogy ilyen ember lehetett belőle. Bekerült „A KIVÁLASZTOTTAK” közé, ahogy fennkölten magában nevezte e kevesek társaságát. Gremersynek ez mindent megért, hiszen értelmet nyert az egész eddigi élete, mély hálával gondolt arra a rettenthetetlen tengerészre ott a Tiber IV-en.
Karlíta eközben már Kintava ezredessel tárgyalt a küldetésről.
– Ezredes, ön remek ötleteket adott, a javaslatait mindenképpen integráljuk a terveinkbe.
A százados ezt nem udvariasságból mondta, hanem azért mert Kintava konstruktivitása számára is meglepően hasznos volt. Remek ötletei voltak, és a taktikai érzéke is osztályon felüli.
– Remélem segítettem százados. Mikor tudjuk elkezdeni a gyakorlatozást? Az egységeik mikorra készülnek fel?
– A kiválasztás folyamatának végén járunk, tíz napon belül végzünk. Két hét múlva behajózható állapotban lesznek.
– Remek, addigra mi is végzünk és még a legénységek is lazíthatnak pár napot.
– Akkor ebben megállapodhatunk, addig is intézem a szükséges eszközöket az ötletei megvalósításához. – az ezredes felnevetett.
– Nem gondolja, hogy eretnekség két Bengal köteléket „eszközöknek” nevezni? – Karlita is elmosolyodott.
– Uram az UEE hadi gépezetében mi is „csak” szükséges „eszközök” vagyunk, ahogy réges-régen mondták egyszerű fogaskerekek. – Kintava felhorkant.
– És a vérünk a kenőanyag. Örülök, hogy megismertem százados, hamarosan találkozunk.
Tisztelgett, a kék hajú nő viszonozta.
– Részemről a szerencse uram.
A McArturon bontották a vonalat, a százados pedig ment jelenteni főnökének.

Folytatása következik…

Chromicsek András – Drebil
A lektorálásban közreműködött:
Sting és MRF1RE